Másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt,

De nem lát és nem hall olyat minden reggel,

Mint a milyet hallott, mint a milyet látott

Mingyárt, mihelyest a föld szélére hágott.

Megszólalt a sereg harsány trombitája,

Minden legény talpon termett szózatára;

Jól kiköszörülték aczél szablyáikat,

Azután nyergelték gyorsan a lovakat.

A király erőnek erejével rajt volt,

Hogy ő is elmegy, s a többiekkel harczol;

Hanem a huszárok bölcs eszű vezére

A királyhoz ilyen tanácsot intéze:

»Nem, kegyelmes király! csak maradj te hátra,

A te karjaid már gyöngék a csatára;

Tudom, meghagyta az idő bátorságod,

De mi haszna? hogyha erőd vele szállott.

-13-

Bízd az isten után mi reánk ügyedet;

Fogadást teszünk, hogy mire a nap lemegy,

Országodból tova űzzük ellenséged,

S elfoglalhatd ujra a királyi széket.«

Erre a magyarság lóra kerekedett,

S keresni indult a rabló törököket;

Nem soká kereste, mingyárt rájok akadt,

És egy követ által izent nekik hadat.

Visszajött a követ, harsog a trombita,

Rémséges zugással kezdődik a csata;

Aczélok csengése, torkok kurjantása

Volt a magyaroknál harczi jel adása.

A sarkantyút vágták lovak oldalába,

Dobogott a földön lovak patkós lába,

Vagy talán a földnek dobbant meg a szive,

E vészt jövendölő zajra megijedve.

Törökök vezére hét lófarkú basa,

Öt akós hordónak elég volna hasa;

A sok boritaltól piroslik az orra,

Azt hinné az ember, hogy érett uborka.

A török csapatnak nagy hasu vezére

Rendbe szedte népét a harcznak jelére;

A rendbeszedett nép ugyan csak megállott,

A mint megrohanták a magyar huszárok.

De nem volt gyerekség ez a megrohanás,

Lett is nem sokára szörnyü rendzavarás:

Izzadott a török véres verítéket,

Tőle a zöld mező vörös tengerré lett.

Hejh csinálom-adta! meleg egy nap volt ez,

Hegygyé emelkedett már a török holttest.

De a basa még él mennykő nagy hasával,

S Kukoricza Jancsit czélozza vasával.

-14-

Kukoricza Jancsi nem veszi tréfának,

S ily szóval megy neki a török basának:

»Atyafi! te úgy is sok vagy egy legénynek:

Megállj, én majd kettőt csinálok belőled.«

S akként cselekedett, a mint megfogadta,

Szegény török basát ketté hasította,

Jobbra-balra hullott izzadó lováról,

Igy múlt ki ő kelme ebből a világból.

Mikor ezt látta a gyáva török sereg,

Ucczu! hátat fordít és futásnak ered,

Futott, futott s talán mostanság is futna,

Hogyha a huszárok el nem érték volna.

De bezeg elérték, le is kaszabolták;

Hullottak a fejek előttök, mint a mák.

Egyetlen egy nyargal még ló halálába,

Ennek Kukoricza Jancsi ment nyomába.

Hát a török basa fia vágtatott ott,

Ölében valami fehérféle látszott.

A fehérség volt a franczia királylyány;

Nem tudott magáról semmit, elájulván.

Soká nyargalt Jancsi, a mig utolérte,

»Megállj, a hitedet!« kiálta feléje.

»Állj meg, vagy testeden mingyárt nyitok kaput,

Melyen által hitvány lelked pokolba fut.«

De a basa fia meg nem állott volna,

Ha a ló alatta össze nem omolna,

Összeomlott, ki is fujta ott páráját.

Basa fia ilyen szóra nyitá száját:

»Kegyelem, kegyelem, nemes lelkű vitéz!

Ha semmi másra nem: ifjuságomra nézz;

Ifjú vagyok még, az életet szeretem…

Vedd el mindenemet, csak hagyd meg életem!«

»Tartsd meg mindenedet, gyáva élhetetlen!

Kezem által halni vagy te érdemetlen.

Hordd el magad innen, vidd hirűl hazádnak,

Haramja fiai hogy és mikép jártak.«

Leszállott lováról, királylyányhoz lépe,

És bele tekintett gyönyörű szemébe,

Melyet a királylyány épen most nyita ki,

Mialatt ily szókat mondának ajaki:

»Kedves szabadítóm! nem kérdezem, ki vagy?

Csak annyit mondok, hogy hálám irántad nagy.

Háladatosságból én mindent megteszek,

Hogyha kedved tartja, feleséged leszek.«

Jancsi ereiben nem folyt viz vér helyett,

Szívében hatalmas tusa keletkezett;

De lecsillapítá szíve nagy tusáját,

Emlékezetébe hozván Iluskáját.

Nyájasdadon igy szólt a szép királylyányhoz:

»Menjünk, rózsám, elébb az édes atyádhoz,

Ott majd közelebbről vizsgáljuk a dolgot.«

S ló előtt a lyánynyal lassacskán ballagott.