Kukoricza Jancsi meg a királyleány

Csatahelyre értek a nap alkonyatán.

A leáldozó nap utósó sugára

Vörös szemmel nézett a siralmas tájra.

Nem látott egyebet, csak a véres halált,

S hollósereget, mely a halottakra szállt;

Nem igen telt benne nagy gyönyörüsége,

Le is ereszkedett tenger mélységébe.

A csatahely mellett volt egy jókora tó,

Tiszta szőke vizet magába foglaló.

De piros volt az most, mert a magyar sereg

Török vértől magát vizében mosta meg.

Miután megmosdott az egész legénység,

A franczia királyt várába kisérték;

A csatamezőtől az nem messzire állt…

Ide kisérték hát a franczia királyt.

Alighogy bevonult a várba a sereg,

Kukoricza Jancsi szinte megérkezett.

Olyan volt mellette az ékes királylyány,

Mint felhő mellett a tündöklő szivárvány.

Hogy az öreg király leányát meglátta,

Reszkető örömmel borult a nyakába,

S csak azután mondta a következőket,

Mikor a lyány ajkán tőle sok csók égett:

»Most már örömemnek nincsen semmi híja

Szaladjon valaki, s a szakácsot híja,

Készítsen a mi jó, mindent vacsorára,

Az én győzedelmes vitézim számára.«

»Király uram! nem kell híni a szakácsot«,

A király mellett egy hang ekkép rikácsolt,

»Elkészítettem már mindent hamarjában,

Föl is van tálalva a szomszéd szobában.«

-15-

A szakács szavai kedvesen hangzottak

Füleiben a jó magyar huszároknak;

Nem igen sokáig hivatták magokat,

Körülülték a megterhelt asztalokat.

A mily kegyetlenül bántak a törökkel,

Csak ugy bántak ők most a jó ételekkel;

Nem is csoda biz az, mert megéhezének

A nagy öldöklésben a derék vitézek.

Járta már a kancsó isten igazába,

Ekkor a királynak ily szó jött szájába:

»Figyelmezzetek rám, ti nemes vitézek,

Mert nagy fontosságu, a mit majd beszélek.«

S a magyar huszárok mind figyelmezének,

Fölfogni értelmét király beszédének.

A ki egyet ivott, azután köhhentett,

S végre ily szavakkal törte meg a csendet:

-16-

»Mindenek előtt is mondd meg a nevedet,

Bátor vitéz, a ki lyányom megmentetted.«

»Kukoricza Jancsi becsületes nevem;

Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.«

Kukoricza Jancsi ekképen felele,

Azután a király ily szót váltott vele:

»Én a te nevedet másnak keresztelem,

Mától fogva neved János vitéz legyen.

Derék János vitéz, halld meg beszédemet:

Minthogy megmentetted kedves gyermekemet,

Vedd el feleségül, legyen ő a tied,

És vele foglald el királyi székemet.

A királyi széken én sokáig ültem,

Rajta megvénültem, rajta megőszültem.

Nehezek nekem már a királyi gondok,

Annakokáért én azokról lemondok.

Homlokodra teszem a fényes koronát,

Fényes koronámért nem is kivánok mást,

Csak hogy e várban egy szobát rendelj nékem,

Melyben hátralevő napjaimat éljem.«

A király szavai ím ezek valának,

Nagy csodálkozással hallák a huszárok.

János vitéz pedig e szives beszédet

Alázatos hangon ekkép köszöné meg:

»Köszönöm szépen a kelmed jó ’karatját,

A mely reám nézve nem érdemlett jóság;

Egyszersmind azt is ki kell nyilatkoztatnom,

Hogy én e jóságot el nem fogadhatom.

Hosszu históriát kéne elbeszélnem,

Miért e jósággal lehetetlen élnem;

De attól tartok, hogy megunnák kelmetek;

S én másnak terhére lenni nem szeretek.«

»De csak beszélj, fiam, meghallgatjuk biz azt;

Hiábavalóság, a mi téged aggaszt.«

Igy biztatta őt a jó franczia király,

S János vitéz beszélt, a mint itt írva áll: