»Hogy is kezdjem csak hát?… Mindennek előtte

Hogyan tettem szert a Kukoricza névre?

Kukoricza között találtak engemet,

Ugy ruházták rám a Kukoricza nevet.

Egy gazdaember jó lelkü felesége

– A mint ő nekem ezt sokszor elmesélte –

Egyszer kinézett a kukoriczaföldre,

S ott egy barázdában lelt engem heverve.

Szörnyen sikítottam, sorsomat megszánta,

Nem hagyott a földön, felvett a karjára,

És haza felé ezt gondolta mentiben:

»Fölnevelem szegényt, hisz ugy sincs gyermekem.«

Hanem volt ám neki haragos vad férje,

A kinek én sehogy sem voltam ínyére,

Hej, a mikor engem az otthon meglátott,

Ugyancsak járták a czifra káromlások.

Engesztelte a jó asszony ily szavakkal:

»Hagyjon kend föl, apjok, azzal a haraggal;

Hiszen ott kinn csak nem hagyhattam vesztére,

Tarthatnék-e számot isten kegyelmére?

Aztán nem lesz ez a háznál haszontalan:

Kendnek gazdasága, ökre és juha van;

Ha felcsuporodik a kis istenadta,

Nem kell kendnek bérest, juhászt fogadnia.«

Valahogy, valahogy csakugyan engedett;

De azért rám soha jó szemet nem vetett.

Hogyha nem ment dolgom a maga rendiben,

Meg-meghusángolt ő amugy istenesen.

Munka s ütleg között ekkép nevelkedtem,

Részesültem nagyon kevés örömökben;

Az egész örömem csak annyiból állott,

Hogy a faluban egy szép kis szőke lyány volt.

Ennek édes anyja jókor a síré lett,

Édes apja pedig vett más feleséget;

Hanem az apja is elhalt nemsokára,

Igy jutott egyedűl mostoha anyjára.

Ez a kis leányzó volt az én örömem,

Az egyetlen rózsa tüskés életemen.

Be tudtam is őtet szeretni, csodálni!

Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái.

Már gyerek koromban hogyha őt láthattam,

Egy turós lepényért látását nem adtam;

Örültem is, mikor a vasárnap eljött,

És vele játszhattam a gyerekek között.

Hát mikor még aztán sihederré lettem,

S izegni-mozogni elkezdett a szivem!

Csak úgy is voltam ám, mikor megcsókoltam,

Hogy a világ összedőlhetett miattam.

-17-

Sokszor megbántotta gonosz mostohája…

Isten neki soha azt meg ne bocsássa!

És ki tudja, még mit el nem követ rajta,

Ha fenyegetésem zabolán nem tartja.

Magamnak is ugyan kutyául lett dolga,

Bele fektettük a jó asszonyt a sírba,

A ki engem talált, és a ki, mondhatom,

Mint tulajdon anyám, ugy viselte gondom.

Kemény az én szivem, teljes életemben

Nem sokszor esett meg, hogy könnyet ejtettem,

De nevelő anyám sírjának halmára

Hullottak könnyeim zápornak módjára.

Iluska is, az a szép kis szőke leány,

Nem tettetett bútól fakadt sírva halmán;

Hogy ne? az istenben boldogúlt jó lélek

Kedvezett, a miben lehetett, szegénynek.

Nem egyszer mondta, hogy: »várakozzatok csak!

Én még benneteket összeházasítlak;

Olyan pár válik is ám ti belőletek,

Hogy még!… várjatok csak, várjatok, gyerekek!«

Hát hiszen vártunk is egyre keservesen;

Meg is tette volna, hiszem az egy istent

(Mert szavának állott ő minden időbe’),

Ha le nem szállt volna a föld mélységébe.

Azután, hát aztán, hogy meghalálozott,

A mi reménységünk végkép megszakadott:

Mindazonáltal a reménytelenségbe’

Ugy szerettük egymást, mint annakelőtte.

De az úristennek más volt akaratja,

Szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta.

Egyszer én valahogy nyájam elszalasztám,

Annak következtén elcsapott a gazdám.

Búcsut mondtam az én édes Iluskámnak,

Keserű érzéssel mentem a világnak.

Bujdosva jártam a világot széltére,

Mígnem katonának csaptam föl végtére.

Nem mondtam én neki, az én Iluskámnak,

Hogy ne adja szivét soha senki másnak,

Ő sem mondta nekem, hogy hűséges legyek –

Tudtuk, hogy hűségünk ugy sem szegjük mi meg.

Azért, szép királylyány, ne tarts reám számot;

Mert ha nem birhatom kedves Iluskámat:

Nem is fogok birni senkit e világon,

Ha elfelejtkezik is rólam halálom.«