János vitéz ekkép végzé történetét,

Nem hagyta hidegen a hallgatók szivét;

A királylyány arczát mosta könnyhullatás,

Melynek kútfeje volt bánat s szánakozás.

A király e szókat intézte hozzája:

»Nem erőtetlek hát, fiam, házasságra;

Hanem a mit nyujtok hálámnak fejében,

Elfogadását nem tagadod meg tőlem.«

Erre kinyitotta kincstárát a király;

Parancsolatjára egy legény előáll,

S aranynyal tölti meg a legnagyobb zsákot,

János ennyi kincset még csak nem is látott.

»Nos hát, János vitéz, lyányom megmentője«,

Beszélt a király, »ez legyen tetted bére.

Vidd el mindenestül ezt a teli zsákot,

És boldogítsd vele magadat s mátkádat.

Tartóztatnálak, de tudom, nem maradnál,

Kivánkozol lenni már is galambodnál,

Eredj tehát – hanem társid maradjanak;

Éljenek itt néhány mulatságos napnak.«

Ugy volt biz az, a mint mondotta a király,

János vitéz kivánt lenni galambjánál.

Búcsuzott a királylyánytól érzékenyül;

Aztán a tengerhez ment és gályára ült.

A király s a sereg elkisérte oda,

Tőlök sok »szerencsés jó utat« hallhata,

S szemeikkel néztek mindaddig utána,

Mig a nagy messzeség ködöt nem vont rája.