Ment János vitézzel a megindult gálya,

Szélbe kapaszkodott széles vitorlája,

De sebesebben ment János gondolatja,

Utjában semmi sem akadályoztatta.

János gondolatja ilyenforma vala:

»Hejh, Iluskám, lelkem szépséges angyala!

Sejted-e te mostan, milyen öröm vár rád?

Hogy haza tart kincscsel bővelkedő mátkád?

-18-

Haza tartok én, hogy végre valahára

Sok küzködés után legyünk egymás párja,

Egymás párja leszünk, boldogok, gazdagok;

Senki fiára is többé nem szorulok.

Gazd’uram ugyan nem legszebben bánt velem,

Hanem én ő neki mind azt elengedem.

S igazság szerint ő oka szerencsémnek;

Meg is jutalmazom, mihelyt haza érek.«

Ezt gondolta János, s több ízben gondolta,

Mialatt a gálya ment sebes haladva;

De jó messze volt még szép Magyarországtól,

Mert Francziaország esik tőle távol.

Egyszer János vitéz a hajófödélen

Sétált föl s alá az est szürkületében.

A kormányos ekkép szólt legényeihez:

»Piros az ég alja: aligha szél nem lesz.«

Hanem János vitéz nem figyelt e szóra,

Feje fölött repült egy nagy sereg gólya;

Őszre járt az idő: ezek a madarak

Bizonyosan szülő-földéről szálltanak.

Szelíd epedéssel tekintett utánok,

Mintha azok neki jó hirt mondanának,

Jó hirt Iluskáról, szép Iluskájáról,

S oly régen nem látott kedves hazájáról.