Más nap, a mint az ég alja jövendölte,

Csakugyan szél támadt, még pedig nem gyönge.

Zokogott a tenger hánykodó hulláma

A zugó fergeteg korbácsolására.

Volt a hajó népe nagy megijedésben,

A mint szokott lenni olyan vad szélvészben.

Hijába volt minden erőmegfeszítés,

Nem látszott sehonnan érkezni menekvés.

Sötét felhő is jön; a világ elborúl,

Egyszerre megdördül az égiháboru,

Villámok czikáznak, hullnak szanaszerte:

Egy villám a hajót izről porrá törte.

Látszik a hajónak diribje-darabja,

A holttesteket a tenger elsodorja.

Hát János vitéznek milyetén sors jutott?

Őt is elsodorták a lelketlen habok?

Hejh biz a haláltól ő sem volt már messze,

De mentő kezét az ég kiterjesztette,

S csodálatos módon szabadította meg,

Hogy koporsója a habok ne legyenek.

Ragadta őt a víz magasra, magasra,

Hogy tetejét érte már a felhő rojtja;

Ekkor János vitéz nagy hirtelenséggel

Megkapta a felhőt mind a két kezével.

Bele kapaszkodott, el sem szalasztotta,

S nagy erőködéssel addig függött rajta,

Mígnem a felhő a tengerparthoz ére:

Itten rá lépett egy szikla tetejére.

Először is hálát adott az istennek,

Hogy életét ekkép szabadította meg;

Nem gondolt vele, hogy kincsét elvesztette,

Csakhogy el nem veszett a kincscsel élete.

Azután a szikla tetején szétnézett,

Nem látott mást, csupán egy grifmadár-fészket.

A grifmadár épen fiait etette,

Jánosnak valami jutott az eszibe.

Oda lopózkodott a fészekhez lassan,

És a grifmadárra hirtelen rápattan,

Oldalába vágja hegyes sarkantyúját,

S furcsa paripája hegyen-völgyön túlszállt.

Hányta volna le a madár nyakra-főre,

Lehányta volna ám, ha birt volna véle,

Csakhogy János vitéz nem engedte magát,

Jól átszorította derekát és nyakát.

Ment, tudj’ az isten hány országon keresztül;

Egyszer, hogy épen a nap az égre kerül:

Hát a viradatnak legelső sugára

Rá sütött egyenest faluja tornyára.

Szent isten! hogy örült ennek János vitéz,

Az öröm szemébe könycseppeket idéz;

A madár is, mivel szörnyen elfáradt már,

Vele a föld felé mindinkább közel jár.

Le is szállott végre egy halom tetején,

Alig tudott venni lélekzetet szegény;

János leszállt róla és magára hagyta,

És ment, elmerűlve mély gondolatokba.

»Nem hozok aranyat, nem hozok kincseket,

De meghozom régi hűséges szívemet,

És ez elég neked, drága szép Iluskám!

Tudom, hogy nehezen vársz te is már reám.«

-19-

Ily gondolatokkal ért a faluvégre,

Érintette fülét kocsiknak zörgése,

Kocsiknak zörgése, hordóknak kongása;

Szüretre készűlt a falu lakossága.

Nem figyelmezett ő szüretremenőkre,

Azok sem ismertek a megérkezőre;

A falu hosszában ekképen haladott

A ház felé, a hol Iluskája lakott.

A pitvarajtónál be reszketett keze,

S mellében csakhogy el nem állt lélekzete;

Benyitott végtére – de Iluska helyett

Látott a pitvarban idegen népeket.

»Tán rosz helyen járok«, gondolta magában,

És a kilincs megint volt már a markában…

»Kit keres kegyelmed?« nyájasan kérdezte

János vitézt egy kis takaros menyecske.

-20-

Elmondotta János, hogy kit és mit keres…

»Jaj, eszem a szívét, a naptól oly veres!

Bizony, bizony alig hogy reá ismértem«,

Szólott a menyecske meglepetésében.

»Jőjön be már no, hogy az isten áldja meg,

Oda benn majd aztán többet is beszélek.«

Bevezette Jánost, karszékre ültette

S így folytatta ismét beszédét mellette:

»Ismer-e még engem? nem is ismer talán?

Tudja, én vagyok az a kis szomszédleány,

Itt Iluskáéknál gyakran megfordúltam…«

»Hanem hát beszéljen csak: Iluska hol van?«

Szavaiba vágott kérdezőleg János,

A menyecske szeme könnytől lett homályos.

»Hol van Iluska, hol?« felelt a menyecske:

»Szegény Jancsi bácsi!… Hát el van temetve.«

Jó, hogy nem állt János, hanem űlt a széken,

Mert lerogyott volna kínos érzésében;

Nem tudott mást tenni, a szivéhez kapott,

Mintha ki akarná tépni a bánatot.

Igy űlt egy darabig némán merevedve,

Azután szólt, mintha álmából ébredne:

»Mondjatok igazat, ugy-e hogy férjhez ment?

Inkább legyen férjnél, mintsem hogy oda lent.

Akkor legalább még egyszer megláthatom,

S édes lesz nekem e keserű jutalom.«

De a menyecskének orczáján láthatta,

Hogy nem volt hazugság előbbi szózata.