János vitéz egy nagy hegy tetején jára,

Hogy a kelő hajnal rásütött arczára.

Gyönyörüséges volt, a mit ekkor látott,

Meg is állt, hogy körülnézze a világot.

Haldoklófélben volt a hajnali csillag,

Halovány sugára már csak alig csillog,

Mint gyorsan kiröppent fohász, eltünt végre,

Mikor a fényes nap föllépett az égre.

Föllépett aranyos szekeren ragyogva,

Nyájasan nézett a sik tengerhabokra,

Mik, ugy tetszett, mintha még szenderegnének,

Elfoglalva térét a végtelenségnek.

Nem mozdult a tenger, de ficzkándoztanak

Sima hátán néha apró tarka halak,

S ha napsugár érte pikkelyes testöket,

Tündöklő gyémántnak fényeként reszketett.

A tengerparton kis halászkunyhó álla;

Öreg volt a halász, térdig ért szakála,

Épen mostan akart hálót vetni vízbe;

János oda ment és tőle ezt kérdezte:

»Ha szépen megkérem kendet, öreg bátya,

Átszállít-e engem tenger más partjára?

Örömest fizetnék, hanem nincsen pénzem,

Tegye meg kend ingyen, köszönettel vészem.«

»Fiam, ha volna, sem kéne pénzed nékem«,

Felelt a jó öreg nyájasan, szelíden.

»Megtermi mindenkor a tenger mélysége

A mi kevésre van éltemnek szüksége.

De micsoda járat vetett téged ide?

Az óperencziás tenger ez, tudod-e?

Azért semmi áron által nem vihetlek,

Se vége, se hossza ennek a tengernek.«

»Az óperencziás?« kiáltott fel János,

»Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos;

De már igy átmegyek, akárhová jutok.

Van még egy mód hátra… a sípomba fuvok.«

És megfújta sipját. A sipnak szavára

Egy óriás mindjárt előtte is álla.

»Át tudsz-e gázolni ezen a tengeren?«

Kérdi János vitéz »gázolj által velem.«

»Át tudok-e?« szól az óriás és nevet,

»Meghiszem azt; foglalj a vállamon helyet.

Igy ni, most kapaszkodj’ meg jól a hajamba.«

És már meg is indult, a mint ezt kimondta.