Vitte az óriás János vitézünket;

Nagy lába egyszerre félmérföldet lépett;

Három hétig vitte szörnyü sebességgel,

De a tulsó partot csak nem érhették el.

Egyszer a távolság kékellő ködében

Jánosnak valami akad meg szemében.

»Nini, ott már a part!« szólt megörvendezve.

»Biz’ az csak egy sziget«, felelt, a ki vitte.

János ezt kérdezte: »És micsoda sziget?«

»Tündérország, róla hallhattál eleget.

Tündérország; ott van a világnak vége,

A tenger azon túl tűnik semmiségbe.«

»Vigy oda hát engem, hűséges jobbágyom,

Mert én azt meglátni fölötte kivánom.«

»Elvihetlek«, felelt az óriás neki,

»De ott életedet veszély fenyegeti.

Nem olyan könnyü ám a bejárás oda,

Őrizi kapuját sok iszonyú csoda…«

»Ne gondolj te azzal, csak vigy el odáig;

Hogy bemehetek-e vagy nem, majd elválik.«

Szófogadásra így inté az óriást,

A ki tovább nem is tett semmi kifogást,

Hanem vitte őtet és a partra tette,

És azután utját vissza felé vette.