Hol járhat e virasztó férfi lelke?

Minő utat választott s kit keres?

Ott fönn bolyong azon magasban,

Hová csak őrültek s félistenek

Merészlenek s birnak fölszállani!

Ledobta a ház és nap gondjait, mint

Tojása héját a madár,

Kikelt s röpűl.

Az ember meghalt benne s él a polgár.

Ki a családé volt elébb,

Most a világé;

Ki három embert ölelt az imént,

Most milliókat ölel át.

Ott fönn csattognak lelke szárnyai,

Honnét a föld olyan parányinak

Látszik, mint a megégett

Papír hamván a szikra.

Sebes röptében a hogy elsuhant

Egy-egy csillagnál, ez megreszketett

A gyertyalángként, melyre rá leheltek.

Röpűlt, röpűlt.

Miljom s miljom mérföldnyire

Van egyik égi test a másikától,

S azok mögötte még is

Oly hirtelen maradtak el,

Mint vágtató lovas mögött

Sürű erdőben a fák.

S midőn immár fölűl volt

A csillagoknak milliárdjain,

Elért… elért…

A mindenség végére tán?

Nem… a mindenség közepére!

S ott volt előtte,

Ki kormányozza a világokat

Pillantatával,

Kinek valója fény,

S kinek szeméből minden szikra egy nap

Mit földek s holdak forganak körűl.

És szólt a lélek, az

Ős-szellem fényében fürödve,

Miként a hattyu fürdik

A tónak átlátszó vizében:

»Isten, légy üdvöz, légy imádva!

Fölszállott hozzád egyik porszemed, hogy

Előtted leboruljon,

S elmondja: hű fiad vagyok, atyám!

Kemény pályára útasítál,

De én nem zúgolódom,

Sőt áldalak, mert azt mutatja ez, hogy

Szeretsz, hogy én választottad vagyok.

A föld lakói elfajultanak,

Eltértek tőled, rabszolgák levének…

-80- Rabszolgaság, ez a bűnök szülője,

A többi ennek apró gyermeke.

Ember hajol meg emberek előtt!

Ki embertársának fejet hajt,

Az, isten, tégedett csufol!

Meg vagy csufolva, isten, ott a földön,

De ez örökké nem maradhat így,

Dicsőségednek helyreállni kell.

Egy éltet adtál én nekem, atyám,

S én azt szolgálatodra szentelem.

Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam,

Nem kérdezem;

A legrosszabb rabszolga is kész

Fáradni, hogyha megfizetnek érte.

Én dijkívánat, díj reménye nélkül

Fáradtam eddig, s fáradok tovább is.

De lesz jutalmam, s nagy jutalmam lesz,

Azt látni majd, hogy embertársaim

Rabokból ujra emberek levének,

Mert én őket, bár vétkesek,

Vétkökben is fölötte szeretem.

Adj, isten, adj fényt és erőt nekem,

Hogy munkálhassak embertársimért!«

Igy szólt a lélek,

És visszaszállott a nagy égből

A földre, a kicsiny szobába,

Hol elzsibbadva várta őt a test.

A férfiú fölrezzene,

Hideg futott át tagjain,

Veríték folyt le homlokán…

Nem tudta, ébren volt-e eddig,

Vagy álmodott?…

Ébren volt, mert elálmosodni kezdett,

Nehéz pilláin ült az álom.

Fölszedte fáradt tagjait,

És vánszorogva vitte

A földön fekvő szalmazsákra.

Ki fönn az égben járt imént,

Ottan hever most durva szalmazsákon!

Mig a világ hohérai

Selyempárnákon nyugszanak,

Ő, a világnak jótevője,

Daróczon hentereg.

De íme végsőt lobban a mécs,

Kialszik bágyadt élete,

S kivűl az éj mindegyre oszlik,

Mint a tovább-tovább adott titok,

S a hajnal, a vidám kertészleány,

Rózsákat szór a ház kis ablakára

S rideg falára a szobának,

S a fölkelő nap legelső sugára

Az alvó férfi homlokára szállt,

Miként egy arany koszorú, miként egy

Fényes meleg csók isten ajakárul!