Az óra nyelve éjfélt hirdetett.

Kegyetlen téli éj vala,

A téli éjszakák két zsarnoka

Uralkodott:

-81- A hideg és sötétség.

Födél alatt volt a világ,

Ki is kisértené az istent

Ilyenkor szabad ég alatt?

Az utczák, melyeken nem régiben

Tolongva járt az embersokaság,

Üres-puszták voltak, mint a meder,

Melyből kiszáradt a folyó… a

Népetlen utczákon csak egy

Őrült bolyongott,

A fergeteg.

Nyargalt az utczákon keresztül,

Mikéntha ördög űlne hátán,

És lángsarkantyút verne oldalába.

A háztetőkre ugrott fel dühében,

És besüvített a kéményeken.

Tovább rohant s teli torokkal

Ordítozott belé a

Vak éj siket fülébe.

Aztán a fellegekbe markolt,

Rongyokra tépte éles körmivel,

S reszkettek a megrémült csillagok,

S a felhődarabok között

Idébb-odább hömpölyge a hold,

Mint a holt ember a hullámokon.

Egy pillantás alatt

Lélekzetével ismét

A felhőket tömegbe fujta,

És a magasból lecsapott a földre,

Mint prédájára a rablómadár,

Egy ablak tábláját ragadta meg,

Megrázta és sarkából kifeszíté,

S midőn mély álmokból a bennlakók

Sikoltva fölriadtak,

Elvágtatott ő rémesen kaczagva.

Népetlen a város… ki járna ily

Időben kinn?… és még is, még is ott egy

Élő alak… vagy kísértet talán?

Járása olyan kísértetszerű.

Errébb jön, errébb, már látszik, hogy asszony,

De a sötétség titka, hogy

Koldúsnő-e vagy úri hölgy?

Körültekint leselkedőleg,

Amott a bérkocsit pillantja meg,

Tolvajléptekkel hozzá sompolyog,

A kocsis alszik a bakon,

Halkan kinyitj’ a hintó ajtaját,

És lop talán? ellenkezőleg

Belétesz valamit, becsukj’ az ajtót,

S elillan, mint a gondolat.

Nyílt nem sokára a kapu,

Kijött egy asszonyság s egy úr,

Beűlnek a hintóba, a kocsis

Indítja lovait, rohan…

Ott benn nyögés, aztán sikoltás…

Az asszonyság sikolta föl,

Mert lábánál egy kis gyermek nyögött.

Elérte a hintó a czélt,

Az úr s az asszonyság kiszáll,

S az asszony így szól a kocsishoz:

»Nesze a díj, fiú,

S itt benn a kocsidban a borravaló,

Egy szép kis gyermekecske,

Viseld gondját, mert isten adománya.«

Igy szólt az asszony s ment az úri pár.

Szegény kisded te ott a kocsiban!

Miért kutyának nem születtél?

Ottan lett vón neveltetésed

Ez asszonyság ölében,

Eltáplált volna gyöngéd-gondosan;

De mert ember lettél és nem kutya,

Az isten tudja, milyen sorsra jutsz!

A bérkocsis fülét, fejét vakarta,

S imádkozott-e vagy káromkodott,

Nem tudni, csak hogy morgott valamit.

Az istenáldás nem tetszett neki.

Gondolkodék, mit tégyen e kölyökkel?

Ha elviszi haza,

Otthon a gazda majd fejéhez vágja,

S kidobj’ az ajtón mindkettőjöket.

Nagy mérgesen csap a lovak közé,

És hajt keservesen.

A külvárosban egy szurtos lebujban

Mulatnak még, a lámpafénytől

Piroslik ím az ablak,

Mint az iszákos ember orra.

A bérkocsisnak sem kellett egyéb,

Az istenáldást oda tette szépen

A kocsma küszöbére, s ment.

Alig hogy elhordá magát,

Jó éjszakát mond ott benn társinak

Egy részeg czimbora,

S a mint kilép a küszöbön,

Olyat botlik, hogy képivel

Barázdát húz a megfagyott havon.

Teremtettéz a tisztes férfiú,

Hogy méltósága ilyen pórul járt.

»Az a küszöb nőtt tennap óta«,

-82- Ugymond, »tennap nem volt ilyen magas,

Ha ily magas lett volna, tennap is

Meg kellett volna botlanom,

De én tennap meg nem botoltam,

Pedig nem ittam kevesebbet, mint ma,

Mert én rendes, pontos vagyok,

Minden nap egyformán iszom.«

Igy dörmögött, és föltápászkodék,

S indult és folytatá a dörmögést:

»Hiába is beszéltek, mert az a

Küszöb nagyobb, mint tennap volt, nagyobb;

Már ettül el nem állok, nem bizony.

Hisz mekkorát emeltem lábamon!

S még is hogy jártam, szégyen és gyalázat.

Az a küszöb megnőtt, igen…

Vagy tán követ tett oda valaki?

Az meglehet, mert hejh rosz a világ,

A gáncsolódást szörnyen szereti.

Rosz emberek, rosz emberek,

Követ gördítnek lábaim alá,

S lábam vakságát orrom bánja meg.

Csak az vigasztal, hogy a többi is,

Ha majd kijő, rajt átbukik.

Kedvem vón ottan lesbe állani,

És nézni, mint potyognak el,

Mikor kilépnek, hehehe…

De mit beszélsz, vén ember, mit beszélsz?

Hát illik ez,

Illik hozzád ily káröröm?

Nem, ez nem illik, s én ezennel

Azzal javítom meg magam,

Hogy visszamék, és elhajítom

Az ajtó mellől a követ.

Tolvaj vagyok, s szükségnek esetén

Rabló is, és ha rá kerül a sor,

Az embert főbe kollintom, de azt,

Hogy orrát így beverje,

Azt el nem birná lelk’isméretem.«

És visszaballagott a jó öreg,

Hogy elhajítsa a gonosz követ.

Utána nyúl… csóválja… hah,

Milyen visítás!

Meghökken a vén ember és

Tünődve ekkép szól magában:

»A mennydörgős mennykőbe is,

Ilyen kő még nem volt kezemben,

Olyan puha s azon fölül sikít is!

Sikító kő, ez furcsa egy kicsit.

Nézzük csak itt az ablaknál… hohó,

Hisz ez gyerek, valóságos gyerek.

Jó estét, kis öcsém

Vagy kis hugom… nem is tudom, mi vagy?

Hogy a manóba jutottál ide?

Megszöktél úgy-e szüleidtől,

Te kis gonosztevő?

De mit beszélek én megint,

Milyen bolond beszédek már ezek!

Hiszen pólyában van szegényke,

Talán épen ma született.

Vajon kik a szülői?

Tudnám csak, vissza is vinném nekik.

De már ez még is csak czudarság

Igy elhajítani a gyermeket, mint

Az elviselt bocskort, czudarság.

Ezt a disznók, de még

A rablók sem teszik.

Pólyája vén kopott ruha.

Szegény asszonynak gyermeke…

Hm, hátha gazdagé? s azért

Takarta anyja e rongyokba, hogy

Ne is sejthessék úri származását?

Ki tudja, nem tudhatja senki sem,

Már ez titok, s örökre az marad.

Ki lesz apád, szegény kicsiny gyerek?…

Ki? én leszek!

Biz isten, az leszek, apád.

Miért ne? fölnevellek tisztesen.

Lopok számodra, míg tőlem telik, s ha

A munkából végkép kivénülök,

Számomra majd te lopsz. Ez így van,

Igy mossa egyik kéz a másikat.

Nagyon jó lesz. Most már törvényesebbek

Lesznek lopásim, kettőnkért lopok.

Majd még kevésbbé furdal

A lelkiismeret.

De a patvarba, még neked

Tej kell, biz a, tej… hóh, se baj,

Hisz ott a szomszédasszony, épen

Tennap temette el kis gyermekét.

Majd fölvállalja ő a szoptatást,

Bizony föl ám, jó fizetésért

Elszoptatná az ördögöt magát is.«

Igy elmélkedve ballagott haza

A jó öreg. Keskeny sikátorok

Vezettek elrejtett lakához,

Mely földalatti pinczelyuk vala.

A szomszédasszonyt fölveré

Álmábul ökle döngetésivel,

Mit a nyikorgó ajtón gyakorolt.

-83- »Szomszédasszony, gyertyát, világot«,

Szólt a vén ember, »gyertyát hirtelen,

A házat gyujtom fel különben.

Minek? minek? mit kérdezi?

Gyertyát, ha mondom, szaporán!

Igy… most egymásután

Szoptassa meg e gyermeket.

Hol vettem? ugy találtam,

Az isten áldott meg vele.

Hisz mindig mondtam én, hogy engem

A jó isten szeret. Szeret bizony

Jobban, mint a papok hiszik.

Hm, ez nagy kincs! magára bízom,

Szomszédasszony, viselje gondját,

De jobban, mint saját fiának.

Nevelje föl, neveltetési

Költségeit magamra vállalom,

Megalkuszunk, hiszen mi értjük egymást.

Igaz, hogy a pénz mostanában

Szüken terem, mert tudja ördög,

Az emberek mind százszeműek;

De én azért királyilag

Fogok fizetni, isten megsegít.

Hanem mondom, viselje gondját,

Ugy bánjék véle, mint szemfényivel,

Mert e gyermek vén napjaim reménye.«

Megalkuvának.

A félfagyott kisded fölmelegűlt

Az emlőn, mit szájába vett,

A melyből édesen szivá a

Keserű életet.

Csak egy napos még, s mennyit hánykodott már!

Mennyit nem fog hánykódni ezután!