Négy év haladt el,

És gyermek lett a csecsemő.

Ott nőtt fel a sötétben

A föld alatt, a bűnnel

S férgekkel egy tanyán.

Nem szítta a menny tisztább levegőjét,

Nem látta a földnek szépségeit.

Élt, s olyan volt, mint a halott.

Az öreg úrnak benne kedve telt,

Mert ész s ügyesség villant ki belőle,

Miként a tűzkőből a szikrák,

És gondolá az öreg úr:

Szikrából támad a láng.

Alig négy esztendős és már lopott

Gyümölcsöt a kofától, és kilopta

-84- A vak koldús kalapjából a krajczárt.

Jó nevelője minden csínjáért

Adott szép szót és kenyeret neki,

De egyszersmind megdöngeté, ha

Egész nap semmit sem lopott.

Azonban ez ritkán fordult elő.

S az öreg úr reményei

Szemlátomást növének,

S építé fáradatlanúl a

Jövő szikláin a légvárakat,

És addig épité, míg egyszer

Ott fönn akadt a levegőben,

A jó öreg, a gondos nevelő!

Akasztófára kellett jutnia,

Ki annál sokkal többet érdemelt.

A szomszédasszony ott vala

Fölmagasztaltatásán,

Látá, midőn a mester

Hurkot kötött nyakán, s ő

Nyelvét hosszan kiölté,

Mintegy csúfolva a világot,

Ki ilyen csúffá tette őt.

S midőn a czerimónia után

A szomszédasszony haza ment,

A kis fiúhoz így szólt nyájasan:

»Most már az ördög elvihet, fiam; menj

Isten hirével a pokolba.

Mától megszűnt a fizetésem érted,

S magam költségén, nem kivánhatod,

Hogy itt hizlaljalak mint a libát,

Jer, azt a szívességet megteszem,

Hogy kikisérlek a kapun. De

Ha visszajösz, a csatornába doblak.«

A kis fiú ezt a dolgot nem érté,

Némán engedelmeskedett.

Midőn becsukták az ajtót mögötte,

Még egyszer visszapillantott e zajra,

Aztán elindult s ballagott.

Ment, mendegélt

Egy utczából ki, a másikba be.

Ily hosszu útat még nem tett soha,

Uj volt előtte minden, a mit látott…

Szép czifra boltok, czifra emberek,

Bámulva állt, bámulva ment tovább.

S a mint egy utczát elhagyott, a másik

Ott volt azonnal s így végetlenűl,

A városnak végét nem érte.

Sok bámulástól, sok menéstől

Elfáradt a kis fiú,

Egy utczasarkon lekuporodott,

A szögletkőhöz támasztá fejét,

Átellenében tarka játékszerrel

Vigadt egy pár virgoncz gyerek,

Azokra nézett, és mosolyga, mintha

Ott játszanék ő is velök,

És addig-addig nézte őket,

Mig szép lassacskán elalutt.

Alutt sokáig; egyszer

Azt álmodá, hogy két hegyes tüzes vas

Közelg feléje, mindig közelebb

Jött az szeméhez, hogy kisüsse ezt…

Nyöszörgött félelmében és

Kétségbeesve ébredett föl…

Az éj immár késő vala,

Az égen csillagok valának és

Az utczákon nem voltak emberek,

Csak egy öreg banya

Állott előtte

Merő szemekkel,

Miktől még jobban félt a kis fiú, mint

Álmában a tüzes vastól… oda

Húzá magát a szögletkőhöz, hogy

Majd belapult feje,

S rá sem mert nézni a banyára,

El sem mert nézni róla.

A vén asszony végig czirógatá

Arczát, s szólt hozzá oly szelíden,

A mint csak tőle telt:

»Hogy hínak, kis fiam?

Ki az apád, ki az anyád,

S hol laknak? majd elkísérlek haza,

Jer, addsza kezedet.«

»Nevem Szilveszter… nincs apám s anyám,

Nem is volt, úgy találtak engem,

És haza mennem többé nem szabad;

A szomszédasszony azt igérte:

Ha visszamék, a csatornába dob.«

»Hát jer velem, fiacskám,

Jer hozzám, én anyád leszek,

Gondos, szelíd anyád… jerünk.«

Kézen fogá a kis fiút az asszony,

Követte őt az aggodalmasan

S reszketve, szinte eszméletlenűl,

Nem tudva, hogy mi történik vele?

»Nézd, itt lakunk, fiacskám«,

Szólott otthonn a vén banya,

»Az én lakásom e szoba,

Tied pedig a konyha lesz.

-85- Nem fogsz magadban lakni… hejh, kutyus,

Kutyus ne!… itt van… úgy-e szép kutya?

Ezzel tanyázol itten.

Ott a pokrócz, elfértek rajta ketten,

Olyan jó ágy, hogy jobb se kell,

És a kutyus majd meleget tart,

Ne félj, nem bánt, jó kis kutya,

Látod, mily nyájasan tekint rád,

Hogyan csóválja farkát?

Mint testvérek fogjátok egymást

Szeretni, nem kételkedem.

Fekügy’ le mellé, s alugyál, fiam.

Ehetnél tán? adnék is vacsorát,

De már késő van, látom alhatnál,

Aztán rosz is, kivált gyermeknek, az

Alvás előtti vacsora,

Mert tőle ördögökkel álmodik.

Fekügy’ le hát és alugyál, fiam.«

Ott hagyta őt a vén banya;

Félénken kullogott a

Pokróczra a kutyához,

S a pokrócz szélén meghuzá magát,

Nem mert társához közeledni.

De a kutya

Hozzá simúlt barátilag,

Átcsillogott szeme

Az éj sötétségén, s e csillogás

Olyan szelíd, olyan testvéri volt,

Hogy barátságot és bizalmat

Öntött a kis fiúba.

Egymáshoz egyre közelebb

És közelebb huzódtak.

Az eb szőrét simítgatá a gyermek,

S az ennek arczát nyalogatta,

Beszélt is véle a fiú, s az állat

Válasz gyanánt halkan nyöszörgött.

Meleg, forró barátságot kötöttek.

Más nap pediglen a fiúhoz

Igy szólt a vén boszorkány:

»Mostan figyelj rám, gyermekem,

Képzelheted, hogy ingyen

Nem tartalak,

Mert ingyen a Krisztus koporsóját

Sem őrizék.

Dolgozni fogsz, mert írva van:

A ki nem dolgozik, ne is egyék.

Azonban dolgod könnyü lesz,

Valódi kiskirályság…

Koldulni fogsz, mást nem teszesz.

Én a munkát már restelem,

Mert elhíztam nagyon,

S elűznek, hogyha koldulok,

Elűznek a kegyetlen emberek.

Te fogsz koldulni hát helyettem,

Te rajtad szánakozni fognak,

S megajándékoznak, fiam.

Azt mondod majd, hogy árva vagy,

Apád most halt meg, és anyád

Honn fekszik éhen s betegen.

Én a távolban lesni foglak,

S vigyázok rád, azért te is vigyázz,

Különben nem lesznek jó napjaid,

Becsűletemre mondhatom.

Én nagyon jó vagyok, ha jó vagyok,

De nagyon rosz vagyok, ha rosz vagyok,

Ezt írd fejedbe és szivedbe,

Kedves fiam.

Koldúlni fogsz mindenkitől,

Kinek jobb a ruhája, mint tiéd,

És ilyet eleget találsz, ne félj.

Előre nyujtod kezedet,

Oldalra hajtod fejedet,

Fel- s összehúzod a szemöldököd,

A szádat le fogod biggyeszteni,

S szemed megnyálazod

És ugy rimánkodol

Beteg anyád s az isten szent nevében.

Megértettél-e, gyermekem?

Ha meg nem értél, ujra magyarázom,

S ha szó után egyáltalában

Meg nem tanúlod ezt a tudományt,

Bottal verem beléd.«

A gyermek állitá, hogy

Mindent tud s nem felejti el.

Az asszony elpróbáltatá vele

A jelenést és elcsudálkozott a

Fiúnak mesterfölfogásán.

»Aranybányát találtam

Benned, fiacskám, hihihi!«

Vigyorgott a boszorkány,

»Valódi grófi életünk lesz,

Valódi grófi életünk!

Lássunk mingyárt az aratáshoz…

Ehetnél? majd ha megjövünk, fiam,

Akkor jól lakhatol.

Neked különben nem szabad sokat

Enned, mert mint én elhizol,

Aztán elillan a nyúl

S üthetjük bottal a nyomát.

-86- Kövér koldusnak

Soványan jár az alamizsna.«

Egy népesebb utczába mentenek,

Ott a banya

Kiállitá a gyermeket,

S ő egy közel csapszékbe tért,

És onnan kandikált ki,

S a hányszor a fiú kezébe

Dobának valamit,

Fölvette a pálinkás poharat,

Egyet kortyantott és vigyorgott.