Még ez nap a leány atyjával

Egy egészen más jelenése volt.

Fölhívatá a büszke földesúr őt

S megleczkéztette irgalmatlanúl,

A mért jobbágyait

Tévutra vezeti,

És pártütőket, lázadókat

Csinál belőlök; s azzal végezé,

Ha még tovább is bujtogat,

El fogja csapni őt.

Méltósággal felelt az ifju:

»Uram, kikérem a leczkéztetést,

Kinőttem már az iskolából,

De ahhoz szokva még ottan se voltam.

Ha vétkem van, ha lázitó vagyok,

Ott a törvény, az majd itél fölöttem;

Ha vétkes nem vagyok, mi joggal

Dorgál ön engemet?

És a mi az ijesztést illeti,

Az elcsapástól meg nem ijedek;

Annyit mindenhol keresek,

A mennyiből megélek.

De innen én el nem megyek,

Mert itt hasznosnak érzem magamat,

S ön, hogy elcsapjon engemet,

Nem fogja megkisérteni

Saját javának érdekében,

Mert vagy velem jön az egész falu

Vagy ön lesz, a ki távozik…

Nem mondom ezt, miként fenyegetést,

Ugy mondom ezt inkább, mint jó tanácsot,

Ki a lakókat ismerem,

S tudom, hogy engem mennyire szeretnek,

És mit nem lesznek értem tenni készek.«

Igy szólt az ifju, meghajtá magát s ment.

Következő vasárnapon

Ő róla szólt a prédikáczió,

-95- Borzadva mondta a hiveknek a pap,

Hogy milyen istentagadó ez ember,

Istentagadó s lázitó!

S ha még tovább is tűrik őt magoknál,

El vannak veszve mind a két világon,

Mert a mért lázitóval czimborálnak,

Legyilkoltatja őket a király,

S az istentagadó barátait

Halál után az ég be nem fogadja.

Intette, kérte őket, hogy

Javuljanak, míg van idő,

Mig rájok nem jön a vész, az itélet.

Könnyezve kérte, hogy tekintsék földi

És másvilági boldogságukat,

Ne válaszszák a halált és a poklot

Az élet és az üdvesség helyett!

Bőszülten hagyta el a nép

A templomot

(Az isten és a béke házát)

S vadállatként rohant az ifjuhoz,

Kit tennap még atyjának nevezett,

S reá parancsolt: holnap ilyen tájig

Ha itt látják, tüstént agyonverik.

Beszélt az ifju, a mint tőle telt,

Beszélt oly lelkesen, mint még soha.

Hiába. A hol pap emelt szót,

Ott az igazság megfeszíttetik,

Az igazság szörnyet hal ott. A pap

Minden szavára

Egy ördög áll elé,

S az ördög nem hatalmasabb,

De ékesebb szólásu, mint az isten,

S ha tettel győzni nem tud,

Tud elcsábítani. –

Káromkodó fenyegetéssel

Hagyá el az ifjút a nép.

Egy pillanatra meg volt lelke törve,

Kétségbeejtő eszmék ültenek

Megnehezűlt fejére,

Mint a holttestre a hollósereg.

»Ez hát a nép!« kiálta föl,

»Ez hát a nép, a melyet én imádok,

A melyért élek s halni akarok!

Ilyen volt ezredév előtt…

De semmi, semmi, ezredév után

Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit

El lehet könnyen bolondítani,

Majd meg fog érni, férfi lesz belőle,

S épen mert gyermek, gyámolítni kell.

Nincs mit csodálni, ősidőktül óta

Azon valának papok és királyok,

E földi istenek,

Hogy vakságban tartsák a népet,

Mert ők uralkodni akarnak,

S uralkodni csak vakokon lehet.

Szegény, szegény nép, mint sajnálom őt,

S ha eddig küzdtem érte, ezután

Kettős erővel fogok küzdeni!«

Beállt az est, beállt az éj,

Utósó éje itt az ifjunak.

Ott a fasornak árnyékában áll,

S fölnéz a kastély amaz ablakára,

A melybül a leány szokott kinézni.

De puszta most ez ablak,

Nincs ott virága, nincs ott a leány,

S az ifju még is néz föl, néz merően,

Mint egy kővé vált sírontúli szellem;

Arczára halovány fátyolt borított

A csendes bánat és a holdvilág.

Egyszer megfogva érezé kezét…

Az első perczben észre sem vevé

Az érintést, ugy elgondolkodék…

Midőn megfordult, oldalánál

Azt látta, a kit ott fönn keresett.

»Kegyedre vártam«, szólt az ifju,

»Kegyedre vártam, azt reméltem,

Hogy még egyszer meglátom ablakánál,

Egy néma búcsút küldök föl szememből,

Aztán örökre távozom,

Reményemen túl jó a sors,

Ajkam beszélhet szemeim helyett,

S kezem foghatja e kedves kezet.

Isten veled, te drága, drága lény, te

Egyetlen egy a nagy világon, a ki

Barátodnak neveztél engemet,

S a kit barátomnak szabad nevezni.

Emlékim nincsenek nekem,

Magad fogsz állani szivemben,

Mint a szegény kunyhó falán a szent kép,

A mely előtt estenként térdepel

Jámbor lakója és imádkozik;

De hogyha telve volna szívem

A legdicsőbb emlékek kincsivel,

Kiszórnám azt e pillanatban mind,

S téged hagynálak benne egyedül.

Isten veled!… ha hallod híremet,

Ha szépeket mond majd a hír felőlem,

-96-

Hidd el, hogy a te érdemed lesz az.

Azért törekszem jónak s nagynak lenni,

Nehogy megbánd és szégyeneld, sőt

Ellenkezőleg büszke légy reá,

Hogy engemet barátodnak fogadtál.

Isten veled, lelkem védangyala!«

Indult az ifju és ment volna, de

Kezét tartotta a leány

És görcsösen szorítá…

Beszélni vágyott s elhagyá a hang,

Hosszú szünet telt el bele,

Mig akadozva ekkép szólhatott:

»Isten veled… menj… menj, isten veled,

Te ifjak legnemesbike!

Menj… bár mehetnék én is te veled,

Mennék örömmel, édesörömest.

S nem látjuk egymást soha, soha többé?

Lehullsz egemről, fényes csillagom?

-97- Mert én szeretlek tégedet,

Ki kell ezt mondanom,

Hogy ki ne vesse lelkemet belőlem,

Mint a Vezúv a lángoló követ.

Szeretlek, és tied nem lehetek!

De istenemre,

Ha a tied nem, másé sem leszek!

Vedd e gyürűt… e jegygyürűt…

Előbb fog széjjeltörni benne

Ez a gyémántkő, mint az én hüségem.

Isten veled, szép álma életemnek!«

Az ifiúra a mennyország

Szakadt le üdvösségivel,

Leomlott a leány előtt

S ölelte és csókolta térdeit.

Más nap, midőn a falut elhagyá,

Utjában százszor s százszor nézte meg

A gyűrüt, mert csak a mikor

Ezt látta, akkor nem kételkedék,

Hogy a mult éji jelenet valóság

S nem lázas lelke őrült álma volt.

Utját (miért, miért nem?

Nem tudta maga sem)

A fővárosnak vette, hol

Lopott, koldult és szolgált egykoron.

A külvárosban ott

Egy kis padlásszobát

Bérelt ki, s nem tudá még,

Mihez fog kezdeni?

Egyszer kopognak ajtaján,

S bejött egy fátyolos hölgy…

Midőn belépett, fölveté a fátyolt,

Némán és mozdulatlan állt…

Az ifju szédelgett… megállt esze…

Barátnéját ismerte meg.

»Utánad jöttem«, szólott a leány,

»Utánad jöttem… ha terhedre van,

Kiútasíthatsz e szobából,

Ne félj, hogy rosz neven veszem.

Akkor leűlök ott kinn a küszöbre,

És ott ülök, mig megreped szivem.

Utánad jöttem, nem maradhaték.

Nyomodban voltam mindenütt.

Egész idáig, és most itt vagyok.

Szólj, mit teszesz velem?«

Az ifju kebelére hajlott,

S együtt zokogtak hosszan, boldogan.

»Nem űzesz el hát?« szólott a leány,

»Veled maradhatok?… veled leszek, hogy

Enyém legyen fájdalmaid fele

S a tied legyen minden örömem!

Együtt türök veled

Bút és nyomort,

S ha egyszer zúgolódom,

Ne hidd azontúl, hogy szeretlek.

Hogy valaha szerettelek!«