Együtt maradtak, mint férj s feleség,

Nem pap kötötte össze őket,

Hanem az isten és a szerelem.

Nem esküvének egymásnak hüséget,

Nem vették e szót ajkaikra,

Ott benn hagyák azt

Szivök mélyében érintetlenűl,

A hol s a hogy kell annak lennie,

S azért maradt oly tiszta, mint a

Csillag, melyhez még lélekzet sem ér.

És boldogságban teltek a napok,

A hónapok… nem tudta a világ, hogy

Ők élnek-e? s ők nem tudták,

Van-e világ kivűlök?

De végre fölszólalt az ifjuban

A lélek, és ezt mondta szigorún:

»Ébredj, ébredj, te nem magadnak

Te másokért születtél!

Felejted hívatásodat?

Föl, föl, fiú, kezdj a dologhoz!«

És szólt hozzá még szigorúbban is

Egy hang, a házi gond:

»Föl a dologra, mert különben

Koplalni fogtok mind a ketten

S maholnap mind a hárman.«

Dolgozni kezde, írt,

Ugy írt, a mint sugallta lelke,

Hozzája méltón, szabadan.

Egy szerkesztőhöz vitte művét,

Átolvasá az, és igy válaszolt:

»Nagy ember ön, uram,

S a mellett nagy bolond!

Nagy ember ön, mert ez dicső, remek mű,

Ennél különbet még Rousseau sem írt;

És nagy bolond ön, mert azt képzeli,

Hogy ezt a munkát ki lehet nyomatni.

Soh’sem hallotta ön hirét

A censurának?… hogyha nem,

Hát megmondom, mi az?

-98- Az a pokol cséplője, mely alá

Kévéinket kell tartanunk, s ez

Az igazságot, a magot

Kicsépeli belőle, aztán

Az üres szalmát visszadobja,

S ezen rágódik a közönség.

Ha ön nem hisz szavamnak, ám

Próbálja meg, s én minden szem magért,

A mely kévéjében marad,

Egy ón golyót nyelek le.

Ha azt akarja ön, hogy e

Cséplő alá ne jusson,

Ne gabonát, de maszlagot

Termeszszen, mely kábít, bolondít,

Ezt mindenestül

Kitálalhatja ön,

Sőt érte még meg is dijazzák.«

Bódultan tért az ifju vissza, mintha

Falnak ment volna egyenest fejével,

Asztalhoz űlt, és föltevé magában,

Hogy szép lágyan szelíden ír

S olyan simán, hogy a censor keze

Elsiklik rajta, mint a bársonyon.

Midőn müvét bevégezé,

Azt vette észre, hogy még szabadabb,

Még keserűbb, mint először vala.

S így tizszer, százszor ujra s ujra írt,

Aztán eltépte, belátván, hogy a

Kerékvágásba csak nem jön bele.

És meggyőződék végre is,

Hogy a mi kinyomathatik,

Abból nem fog tanulni senki,

És a miből lehet tanulni,

Az nem jut napvilágra.

»Irtóztató!« kiálta föl,

»Nincs mód tehát, hogy meghallják szavam?

Lelkem tüzét, mely a világot

Gyujtotta volna föl,

Magamba kell hát fojtanom,

Hogy ön magát emészsze el?

És élnem is kell… mibül élek?

Vagy megtagadjam elvemet,

Azt a szentséges elvet?

Oda szegődjem a gazokhoz,

Az emberiség ámítóihoz?

Nem, istenemre, nem!

Inkább szeméten éhen veszek el,

Inkább ugy végzem éltemet,

A mint elkezdtem azt,

Lopok, szolgálok, koldulok

Mint egy betűt írjak, mi nem

Lelkem forrásából fakadt,

Mint gondolatim legkisebbikére

Hamis pecsétet üssek! –

Isten hozzátok, gondolatjaim, ti

Befalazott rabok,

Legyen fejem börtön s koporsó

A számotokra… oh de nem,

Ti nem halhattok ott el;

Eljő a nap, mert el kell jőnie,

Midőn kinyíl e börtön ajtaja,

S ti bejárjátok a kerek világot,

S fényt s meleget visztek magatokkal.

Miként a nyári nap sugárai!«

És így az ifju

Nyugonni hagyta gondolatjait,

S hogy a kenyérből ki ne fogyjon,

Másoknak gondolatjait

Másolgatá. Keserves munka,

Tán a favágásnál keservesebb.

Elkezdte reggel s este végezé

S gyakorta éjszakáit is

A lámpa fénye látta elhaladni,

S előbb alutt el ez, mint ő,

És ennyi fáradás után is

Elégszer állt az asztal üresen,

És ablakára a fehér hideg tél

Elégszer festett jégvirágokat,

S a nő szemében megfagyasztá

A könnyeket… de nem fagyaszthatá meg

Örök hevű érzelmeit.

Igy jöttek évek, mentek évek,

S megszaporodott a család,

Hárman levének s nem sokára négyen,

És négyszeres lett a nyomor

Ott fönn a kis padlásszobában,

Melynek falát

Csikosra festé az eső

És kiczifrázta a penész,

Hol most egy ágyban hárman alszanak,

Két gyermekével az anya,

És láboknál a földön

A durva szalmazsákon

A férfiú… a felkelő nap

Első sugára homlokára száll,

Miként egy arany koszorú, miként egy

Fényes meleg csók isten ajakárul.