Egyenként ébred a család, először

A férj, ki legkésőbb alutt el,

Aztán az anya, azután

-99- A kis fiú… s a csecsemő?

Ez még nem ébred, mélyen alszik…

Testvére s a szülők lábujjhegyen

Járnak, s beszédök csendes suttogás,

Hogy el ne verjék a kisdednek álmát.

Jó testvér, jó szülők,

Miért e halk járás, e suttogás?

Dobogjatok, tomboljatok.

Lármázzatok… ne féljetek,

A kisded föl nem ébred,

Mert nem hallják a lármát a halottak…

A kisded halva van, éhen hala!

Mit érezhet, mit érez a szülő,

Midőn meglátja, hogy szülötte meghalt?

Hát még azon szülő, kinek

Éhen veszett el gyermeke,

Szép ártatlan kis gyermeke?

Ha jobb kezének erejét

Az én kezembe öntené az isten,

Leírhatnám-e úgy is azt a kínt,

Mely a szegény asszony szivét

Ezer körömmel szaggatá?

Hagyjátok őt a holttetemre

Borulva sírni, sírni, sírni,

Zokogni, fölüvölteni,

A fájdalomnak mély örvényiből

A magas égre fölkiáltani,

S az isten arczát káromlással, a

Lélek sarával meghajítani!…

Hagyjátok őt, hagyjátok őt,

Ne bántsátok szent őrjöngésiben.

A férfi néma fájdalommal

Állt a kicsiny halott előtt,

Avvagy, ki tudja, tán örömmel?

Örömmel, hogy kiszenvedett.

A kis fiú pedig merően

Nézé testvérét, és azon

Gondolkodék, hogy ő is ilyen

Halvány, ilyen fehér és mozdulatlan

Leszen, ha majd meghal, ha többé

Nem éhezik. –

Lassan, lassan, de csak lefolytak

Egymás után az órák, és az asszony

Keserve meghalt kisdedére

Ájulva vagy meghalva omlott,

És szíve megkönnyebbedett,

S lelkének fölvert habjai

Nem ostromolták többé az eget,

Csak halkan rezgedeztek,

Mint a szellőben a kalászok.

Ölébe vette a halottat

S szelíden ringatá,

És félig énekelve suttogott,

Miként az erdő lombjai

Az őszi alkonyatban:

»Alszol, kicsiny

Kis magzatom;

Mit álmodol?

Mondd meg nekem,

Szép álmokat

Látsz, úgy-e bár?

Hisz még nem a föld

Ölében alszol,

Anyád ringat még,

Anyád ölel. –

Aludj’, aludj’,

Szép gyermekem,

Fehér virág,

Fehér sugár,

Kit elnyel a

Fekete föld. –

Pirúl az ég,

Megcsókolá

Az alkonyat;

Megcsókolom

Én arczodat,

S ez nem pirúl,

Mért nem pirúl?

Csak egyszer is

Mosolyganál még

Reám, anyádra,

Lelkem szive,

Kis magzatom! –

Zöld sírhalom…

Fehér kereszt…

Alatta te…

Fölötte én…

Mi hulldogál rá?

Nem az eső,

Az én könyűm. –

Halgassatok, ti

Ákáczfa-lombok

A temetőben,

Kis gyermekemmel

Beszélgetek,

Szépet beszélünk,

Hallgassatok. –

Nem fáj fejed?

Nem fáj szived? nem

Nehéz a föld? mely

Fölötted áll.

-100-

Mi volt lágyabb, az

Én karjaim

Vagy a koporsó?…

Aludj’, aludj’,

Szivem galambja,

Jó éjszakát,

De egyre kérlek:

Álmodj’ felőlem,

Legyünk együtt.«

S mig így altatta a holt gyermeket,

Mellette maga is elszenderűlt,

S mig ő alutt, a férj azon tünődék,

Miből szerez koporsót?

Miként ásatja meg a sírt?

Egy árva fillér sem volt birtokában.

Körültekintett a szobában,

Ha tán találna valamit,

A melynek egy kis becse van,

Hogy azt eladja… semmi, semmi sem volt!

Mi jött eszébe, hogy e gondolatra

Elsápadt és megreszketett?

Ujján a gyűrüt pillantá meg,

Lelkénél drágább jegygyürűjét…

Ezt kell tehát eladnia,

Hogy meztelen ne menjen

A földbe gyermeke?

E drága kincstől kell elválnia,

Melyet szeménél jobban őrizett,

Mit ujjáról le nem szakíthatott

Olyan sok évnek oly sok nyomora;

El kell most tőle válnia?

Hajszálai őszültenek meg

A gond miatt… s nem volt más menedék!

Midőn ujjárul a gyürűt levonta,

Olyan volt, mintha kebléből a szívet

-101- Szakítanák ki gyökerestül…

Ketté lett vágva multja és jelenje,

Fölbontatott a híd, mely a tavaszt

A télhez kapcsolá,

Eltört a lépcső, melyen a

Földről a mennybe járt!

De meg kellett történnie,

Hogy meztelen ne menjen

A földbe gyermeke. –

Szépen temették el a kisdedet,

Kemény fából volt a koporsó,

A szemfedő selyemből,

És sírhalmához nagy követ tevének,

Mert drágán kelt el a gyürű,

S árát rá költék mind a temetésre…

Lelkére nem vehette a férj,

Hogy jegygyürűje árából csak egy

Garast is tartson meg kenyérre,

Bár erre olyan nagy szüksége volt.

Méreggé vált vón benne e kenyér,

Mely őt megölte volna,

És néki még soká kell élnie!