Mint anyjának tejét a gyermek,

Olyan mohón, oly édesen

Szivá a szabad levegőt,

S minden lehellet egy-egy kínos évet

Emelt le bágyadt lelkiről,

Míg ez könnyűnek érezé magát,

Mint a pillangó, s szerte röpködött

A természetnek uj virányin

S szivének régi szép emlékein.

Megifjitá a tiszta levegő,

Megifjitá lelkének erejét,

De teste vén és roskatag maradt,

Csak vánszorogva, botra dőlve ment;

Hosszú fejér haját s szakállát

A szellők búsan lengeték.

Tíz év alatt száz évet élt.

Elért a házhoz, melynek egykor

Padlásszobájában lakott,

Merőn megnézett minden embert,

De nem lelt köztök ismerősöket.

Tán új lakók valának, vagy hogy

Nem ismert rájok, elfeledte őket.

Kérdezte: emlékeznek-e

Ama szegény családra, mely

Ott fönn lakott, de már fölötte régen?

Ezek s ezek valának tagjai.

»Oh, én emlékszem, jól emlékezem«,

Szólott egy jámbor öreg asszony,

»Szegény menyecske, olyan szép teremtés

És oly jó lelkü volt… de férje

Istentelen gonosztevő volt,

A mért aztán meg is lakolt ám,

Elfogták és börtönbe dobták,

S ha meg nem halt, még most is ott van.

Midőn megtudta felesége,

Hogy férjét elfogták, s nem látja többé,

Szörnyet halt, szíve megrepedt.

Én föl nem érem észszel, oly rosz

Embert hogy lehetett szeretni,

Hogy lehetett meghalni érte.«

Szilveszter érzéketlenűl

Hallgatta a beszédet, mintha

-108- Nem ő vón, a kiről beszélnek,

S azt kérdezé: »Hová temették

Az ifju asszonyt, és mi lett fiából?«

»Fiából nem tudom, mi lett,«

Felelt a vén asszony, »nem láttam őt

A temetés után soha.

Hová temették a menyecskét,

Azt sem tudom… szerettem volna

Temetésére menni, de

Épen keresztelőbe hítak.«

»Majd megtalálom«, szólt magában a férj,

»Majd megtalálom kinn a temetőben,

Megnézek minden sírt egyenként,

Mig az övére akadok.«

S elballagott a temetőbe,

Bejárta a sírhalmokat,

Egyiktől a másikhoz ment,

S midőn elvégzé, ujra kezdte,

De kedvesének halmát nem lelé,

Hát semmi, semmi nem maradt utána!

Az a dicső lény elenyészett

Nyom nélkül, mint a napsugár.

Fejfáját a vihar kitépte,

S dombját a zápor elmosá.

Isten neki!…

Fájt, fájt, nagyon fájt a szegény öregnek,

Hogy nem lelé meg, a mit keresett, hogy

Könyűiből, a mik még megmaradtak,

Oly hosszu szenvedés után,

A kedves édes lény porára

Nem sírhatá le azokat… de

Azzal vigasztalá magát,

Hogy életében

Ez az utósó fájdalom,

Hogy itt örömmel s fájdalommal

Számot vetett örökre,

S ezentul ugy jár a világba’, mint

Testetlen árnyék, mint lélektelen test.

Pedig csalatkozott.

Ez nem végső fájdalma volt.

Midőn a börtönből kilépett,

Azt kérdezé: »Szabad tehát

A nemzet, a haza?«

S a feleletre ő nem is figyelt,

Mert szentül hitte, hogy szabad.

És mit tapasztalt nem sokára?

Hogy nemzete, hogy a világ

Még mélyebben van meggörbedve, mint

Tíz év előtt, midőn ő szót emelt;

Az emberméltóság naponta törpül,

És a zsarnokság óriásodik.

Hiába volt hát annyi szenvedés,

Hiába annyi áldozat,

Mit a magasztosabb szivek hozának

Az emberiségnek? haszontalan

Minden törekvés, minden küzködés?

Az lehetetlen, százszor lehetetlen!

E gondolatra megerősödék,

Fölgyúladt benne a kihamvadó tűz,

Görnyedt fejét az ég felé emelte,

A roskadt aggból izmos ifju lett,

És homlokán rejtélyes szándok űlt,

Merész nagy szándok, elhatározás,

Melytől egy nemzet vagy talán

A nagy világnak sorsa függ.

E terv nem új, már ezrek életébe

Kerűlt, de hátha egynek sikerűl,

S ha épen ő ez egy?…

Mélyen titkolta szándokát,

Alunni sem ment mások közelébe,

Nehogy kimondja álmában, nehogy

Megsemmisűljön, ha napfényre jön.

Nem szerzett társakat magához,

Nem dicsvágyból, hogy egy maga

Végezze bé az óriási munkát,

De hogy ne szálljon másra is veszély,

Ha terve megbukik. – –

A város zajban s fényben úszik,

A népség ezrivel tolong,

Hömpölyg, mint a kiáradott folyó, az

Utczákon át az »éljen« harsogása,

Arczok s ruhák ünnepiek!

Mely alkalom, mely ünnep ez?

Talán az isten jött a földre

Saját képében, és saját kezével

Átadta a rab-embereknek

Rég elveszített szabadságukat?

Hogy ily nagy a fény, az öröm.

Nem; nem az isten, más megy ottan, a ki

Kisebb az istennél, azonban

Magát nagyobbnak tartja: a király!…

Lenéző gőggel megy az emberek közt,

Mint a szelindek a kicsiny ebek közt,

S a merre néz, térdek s fejek hajolnak,

Mint a viharban a nád erdeje,

-109- S torok szakadtáig kiáltja

A szolgacsorda: »éljen a király!«

Ki merne nem kiáltani

Vagy épen mást kiáltani

Az ezerek és ezerek között?…

Ki merne?… egy mer… egy a sok között…

Ez egy, oly hangon, mely a tömeget

Túlbőgi, mást kiált,

Ez azt kiáltja: »haljon a király!«

És eldurrantja fegyverét, s a

Gőgös király a porba rogy… –

Kelj föl, te gyáva zsarnok!

Hisz nem talált a fegyver,

Ruhádba s nem szivedbe

Ment a tévedt golyó.

Az ördög, a kinek eladtad,

Megőrzé éltedet.

Kelj föl, te gyáva zsarnok!

S töröld le képedről a port.

Ki a gyilkos, ki s hol van ő?

Ott áll… de már fekszik, nem áll,

Félhalva fekszik, leverék

Lábárul őt, és boldog, a ki

Vén, ránczos orczájára köphet

És megrúghatja ősz fejét.

Boldogtalan nép, mért gyüjtöd fejedre

Az isten átkát? nem elég,

A mely már rajta fekszik?

Nem volt elég a Krisztust megfeszítned,

Minden megváltót megfeszítesz hát?

Boldogtalan, százszor boldogtalan nép!

Néhány nap mulva vérpad állt a téren,

És egy ősz ember fönn a vérpadon.

Midőn melléje lépett a bakó a

Sötét halálnak fényes pallosával,

Az ősz ember végigtekinte a

Kárörvendő, szilaj tömeg során, és

Sajnálkozó könny reszketett szemében,

Sajnálta, a kik őt megrugdosák,

S a kik gyönyörrel nézik most halálát…

Suhant a pallos, rémesen suhant,

S a fej legördűlt… Szilveszter feje.

A nép rivalta: »éljen a király!«

És a halottat a hóhérlegények

Eltemeték az akasztófa mellett.