Tiz éve már, hogy e négy fal között ül!

Tiz év még ott kinn a szabadban is sok,

Hát még ott benn az iszonyú odúban!…

Megnőtt szakálla és megnőtt haja,

S ő sokszor nézte, nem fejér-e már?

De azt mindig csak feketének látta,

Pedig fejér volt már, mint a galamb,

Csak hogy nem látszott színe a sötétben.

Tiz éve már, s ő néki e tiz év

Egyetlen egy hosszú végetlen éj volt,

És egyre várta, hogy mikor virad már?…

Koronként ugy tetszett neki,

Hogy már több század, több évezred óta

Van e helyen, hogy a világ már

Az ítélet napján rég túl vagyon,

Hogy a föld régen elenyészett,

Csak e börtön maradt belőle,

És őt magát a börtönben feledték.

Kihalt immár a szenvedély szivéből,

Nem átkozódék többé isten ellen,

Eszébe sem jutott sem isten,

Sem ember többé nékie,

Kihalt szivéből már a bánat is,

Csak néha sírdogál, midőn

Álmából ébredett, mert

Álmában meg-meglátogatta őt

Ama szép tünemény, örökké

Imádott kedvesének szelleme,

Ki hozzá még a síron túl is oly hű!

De mihelyest fölébredett,

Eltűnt a kedves szép alak,

És sírt a rab, sírt, sírdogált.

-106-

De mért nem látogatta meg fia?

Hisz ő neki volt fia is;

Mért nem jött ez hozzá soha?

Ezt kérdezé, s ekkép felelt magának:

»Fiam még él bizonynyal, mert ide

Élő nem jön, csak a halott jöhet,

Csak te jöhetsz, szerelmem angyala!

Fiam még él s már nagy lehet,

Azóta rég felnőhetett.

Vajon mi lett belőled,

Szegény árvám, szegény fiam?…

Ki tudj’, a szükség mire vitte,

Talán rabló lett s hóhér temeté el…

És hátha apja nyomdokát követte,

És most, mint apja, föld alatt lakik,

Talán ép ebben a börtönben,

Talán épen szomszédom itten?

Fiam, fiam, szeretsz-e engemet.

Emlékszel-e apádra, gyermekem?«

De hallga, mily nesz, mily szokatlan hangok!

Figyelmez a rab, mindinkább figyel,

Ugy elmerűl a hallgatásba,

Hogy lélekzeni sem mer,

S bezárt lelkét e hangok megnyiták,

Mint a virág kelyhét a napsugár,

És ajka mosolyogni kezd,

Tíz hosszu esztendő után először!

Madárka szállott a börtön falának

Párkányzatára közel ablakához,

Ott űl a kis madár s dalolgat,

Ah, milyen édesen dalol!

És szólt a rab, vagy csak gondolkodék,

Mert szólni nem mert, nehogy elzavarja

A kedves vendéget szava:

»Oh istenem, mi jól, mi jól esik!

Először hallok ilyen hangokat,

Mióta itt vagyok, pedig már

Nagyon rég óta vagyok itt.

Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj,

Eszembe jut dalodról,

Hogy egykor éltem, hogy még most is élek,

Eszembe jut dalodrul ifjuságom,

A régen, régen elszállt ifjuság,

A szép tavasz, s ezen tavasznak

Virága, a szép szerelem!

Dalod fölkelti szenvedésimet,

De egyszersmind meg is vigasztal,

S a megvigasztalt fájdalom talán

Még édesebb, mint maga az öröm.

Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj!…

-107- Ki küldött hozzám tégedet!

Ki mondta néked, hogy e falra szállj,

A melyre nem száll átoknál egyéb?…

Szentséges ég, e sejtelem,

Ez engemet megöl,

Boldogságával öl meg engemet!

Egy sejtelem azt súgja nékem,

Hogy én szabad leszek,

Hogy nem e dögvészes helyen halok meg,

De kinn az isten szép ege alatt…

Te kis madár ott a falon, te

Szabad világnak szabad vándora,

Te a szabadság hírmondója vagy! –

Ez így van, így lesz, nem kételkedem.

Erős légy, szív, ha meg nem tört a bú,

Ne törjön meg majd az öröm.

Valóban úgy lesz. A világ megúnja

A jármot végre s a gyalázatot,

S le fogja hányni, és először is

Kinyitja e sírhalmok ajtait.

S első örömkönyűi

Azoknak orczájára folynak, a kik

Itt a szabadságért szenvedtenek.

Te kis madár ott a falon, te

Szabad világnak szabad vándora,

Te a szabadság hirmondója vagy!«

Csikorgott a börtön zárában a kulcs,

A kis madár ijedve szállt tova,

Megnyílt az ajtó, és a börtönőr

A rabnak azt mondá: »Szabad vagy.«

Följajdult a rab édes örömében,

S oda kapott fejéhez, mintha

Eszét ragadta volna meg,

Mely el akarta hagyni őt.

»Megvan!« szólt gyermekes örömmel,

»Megvan! nem hagytam elrepülni,

Nem tébolyodtam meg… tudom,

Mi történt: én szabad vagyok…

Szabad tehát a nemzet, a haza?«

A börtönőr mogorván válaszolt:

»Mi gondod a hazára, golyhó?

Köszönd meg, hogy te vagy szabad.«

De a rab ezt nem hallá, mert esze

Már messze, messze járt… bejárta

A félvilágot, azt a sírt kereste,

A melyben édes kedves hölgye alszik.

»Először is hozzád megyek,

Lelkem halotta«, így szólott magában,

»Hozzád megyek; miként te fölkerestél,

Ugy fölkereslek én most tégedet,

Hogy megcsókoljam azt a földet,

Mely néked nyúgodalmat ád!…

Oh, mily soká tart, míg e lánczot

Kezem-lábamról leverik;

Ez a nehány percz hosszabb, mint valának

Itt átnyomorgott hosszu éveim!«