Megmondta ő, hogy gondolatjai

Fejébe nem halhatnak el,

Hogy eljön a nap, a midőn

Ezek kijőnek börtönükből,

S bejárják a világot.

És úgy történt. A mit sok évi

Erőködés meg nem hozott, a mért

Hiába volt olyan sok fáradás,

Meghozta egy véletlen pillanat.

Egy titkos nyomdát fedezett föl

Alant, elrejtve föld alá,

S ott kinyomatta műveit.

Mi volt ezen müvekben? az,

Hogy a papok nem emberek,

De ördögök,

S a királyok nem istenek,

Hanem csak emberek,

És minden ember ember egyaránt,

S az embernek nem csak joga,

Hanem teremtőjéhezi

Kötelessége is

Szabadnak lennie,

Mert a ki isten legszebb adományát

Meg nem becsűli,

Magát az istent sem becsűli az!

Kijött a könyv, s ország-világban

Ezrével olyan gyorsan terjedett el,

Mikéntha villám hordta volna szét.

Mohón nyelé el a szomjas világ

E tiszta enyhitő italt,

És lelke tőle megfrisült,

De elsápadt a hatalom, kiűlt

Ránczokba szedett homlokára a düh

És elmennydörgé haragos szavával:

»Ez lázitó könyv!

Vallást s fölséget sért,

Szerzőjének lakolnia

Kell a törvény szerint.«

És a megrémült nép utána mondá:

»Valóban, e könyv lázitó,

Vallást s fölséget sért.

Szerzőjének lakolni

Kell a törvény szerint.

A törvény szent és sérthetetlen!«

S szerzője rémesen lakolt.

Az utcza közepén

Fogták el őt, s elhurczolák.

»Megálljatok«, szólt esdekelve,

»Oh irgalom, megálljatok!

Nem akarok én menekűlni,

Mindenhová megyek nyugottan,

Csak egy kevéssé várjatok.

Nézzétek azt az ablakot,

Az én szobámnak ablaka,

Ott nőm és gyermekem lakik.

Vezessetek hozzájok egy,

Csak egy rövid kis pillanatra,

Mig egyszer ölelem meg őket

S egy isten-hozzádot mondok nekik,

Aztán nem bánom én, hurczoljatok,

De én bucsú nélkül nem mehetek.

Inkább megyek le a pokolba

A búcsuzás után,

Mint föl a mennybe búcsu nélkül.

Nem vagytok férjek és apák?

Mit mondanátok, és mit érzenétek,

Ha véletek mások bánnának így?

Nekem nincs senkim a kerek világon,

Csak nőm és gyermekem,

És ő nekik sincs a világon

Kivűlem senkiök, de senkiök;

Ereszszetek, jó emberek,

Ereszszetek, hadd lássuk egymást

Még egyszer és talán utószor.

Ne rajtam szánakozzatok,

De ő rajtok, hisz ők ártatlanok,

Hisz nem vétettek ők

-102- Sem a törvénynek, sem ti nektek,

Ne öljétek meg őket!…

Oh istenem, ha szavaimra

Nem indultok meg, könnyeim

Indítsanak meg… e könyűk

Szivem vérének cseppjei,

Halálveríték lelkem homlokáról!«

Zokogva térdepelt le,

S mint szebb időkben egykor kedvesének,

Most a poroszlók térdeit ölelte,

De ők kegyetlen, gúnyos röhögéssel

Emelték őt fel s vitték a szekérhez,

Mely ott az ő számára állt.

Midőn látá, hogy nem használ a szép szó,

Düh szállta meg, s előszedé

Testének minden erejét, hogy

Erőszak által győzzön, menekűljön.

Oroszlánbátorsággal és

Őrült erővel küzködött,

De hasztalan! legyűrték, megkötözték,

S bedobták őt a szekér mélyibe,

Ott ordított, mint a vadállat,

Ordított ilyen átkokat:

»Átok reátok s maradékitokra,

Ti emberbőrbe öltözött,

Sátánokkal bélelt fenevadak,

Kiknek keblében szív helyett

Undok varangyos béka van!

Borítsa el pofátokat

A fekély olyan vastagon,

Mint a gazság van lelketek felett,

És aztán faljanak föl a

Szemétdomb férgei!

Átok reátok és királyotokra,

Kinek nevében az erényt

A mészárszékre viszitek!

Átok reád, bitang, lator király,

Ki istennek tartod magad,

S ördög vagy, a hazugság ördöge!…

Ki bízta rád a milliókat?

Farkasra a nyájat ki bízta?

Kezed vörös, mint bíborod,

Arczod sápadt, mint koronád,

Szived fekete, mint a gyász,

Mely műveid után huzódik,

Miként az esti hosszu árnyék.

Meddig bitorlod még a

Rablott hatalmat, rablott jogokat?

Lázadjanak föl, mint az óczeán,

Alattvalóid, és ha zsoldosidnak

Százezrivel kiállasz ellenök,

Ne adja isten, hogy meghalj vitézül

Ott a csatán, mint illő férfihoz;

Te légy, ki megkezdd gyáván a futást,

Fuss és bújjál el trónusod alá,

Mint ágy alá a megszeppent kutya,

Onnan kotorjanak ki és kaczagva

Köpködjenek könyörgő szemeidbe

A gyermekek s vén asszonyok,

S kik egykor lábad csókolák,

Azoknak csókold majd te lábait,

Azok rugdossák ki egyenként

Vigyorgó fogadat,

Azok rugdossák ki belőled a

Nyomoruságos hitvány életet!

Dögölj meg oly kétségb’esetten,

A milyenné engem tevél!…

Oh nőm… oh gyermekem…«