Alutt-e s most fölébredett? vagy

Eszét veszíté s ez most visszajött?

Egy óra vagy több hónap óta volt

Magán kivűl?… Szilveszter nem tudá.

Gondolkodék, gondolkodék,

Mi történt és mi történik vele?

Körülnézett, nem láta semmit,

Sötét volt, éktelen sötét.

Igy szólt magában: »Éj van csakugyan,

Aluttam s álmodtam,

Álmam csak félig jut eszembe.

De az borzasztó egy álom vala,

El sem beszélem hitvesemnek,

Nem háborítom föl vele.

Csak már viradna, ilyen nyomasztó

Éjem tán még nem volt soha.

Alszol, szerelmem? alszol, kedvesem?…

Alszik bizonynyal, mert nem válaszol.

Aludjatok, szeretteim,

Aludjatok szép csendesen.

S még sem virad! mikor fog már viradni?

Megfojt e sűrü vastag éj!

Emeld föl, hajnal, fényes arczodat,

Vagy csak mutasd meg ujjadnak hegyét…

Ugy ég a homlokom, mikéntha

Egy tűzokádó hegy vón a fejemben;

Majd szétröpűl az agyvelőm!«

S hogy megtörölje izzadt homlokát,

Kezét emelte föl… hah,

Mily csörrenés!…

Megcsördült rajta a nehéz bilincs.

Most már mindenre jól emlékezett,

-103- S végigfutott rajta’ a hideg,

Mint a romok között a szél.

Mindenre jól emlékezett…

Elfogták őt az utcza közepén,

S elhurczolák erőnek erejével,

És kedvesét és gyermekét

Nem láthatá, nem mondhatott nekik

Isten-hozzádot, nem tekinthetett

Még egyszer a kedves szemekbe,

Mik boldogsága s gazdagsága voltak!

S most itt van a börtönfalak között,

A föld alatt, ki tudja milyen mélyen,

Mélyebben, mint a rothadó halottak

A temetőnek fenekén!

S mikor lát újra fényes napvilágot,

Mikor láthatja újra kedvesit?

Talán soha!

S miért jutott e kárhozat helyére?

Mert amit isten meghagyott neki,

Tudtára adta azt az embereknek,

Hogy egy közös jó van, miből

Egyenlőn jár mindenkinek

A rész, s ez a közös jó a szabadság!

Ki ebbül elvesz egy porszemnyit is

Mástól, halálos vétket követ el,

S azt ki szabad, azt ki kell irtani!

»Oh szent szabadság, érted szenvedek«,

Szólt elözönlő fájdalommal a rab,

»S ha a világban magam állanék,

Mint álltam egykor hosszu évekig,

Nyugottan ülnék most e kőpadon

S büszkén mint trónján a bitor király,

S oly boldogan viselném e bilincset,

Mint jegygyürűmet egykor viselém!

De hitvesem van és van gyermekem…

Mi lesz belőlök nélkülem?

Ki fogja eltáplálni őket

Kenyérrel és szerelemmel?

S mi lesz belőlem nélkülök?

Oh szív, ha kővé válni nem tudsz,

Miért meg nem hasadsz!«

Sírt, jajgatott, dühöngött,

És az örök sötétség

Egykedvüleg szemlélte őt,

Mig végre lassacskán elhallgatott,

Kifáradt lelke megadá magát,

És mozdulatlan néma volt s oly

Érzéktelen, mint a kő, melyen űlt,

Mint a sötétség, mely reá borult.

Nem érzett, csak gondolkodék,

Alant röpűltek gondolatjai,

Mint a meglőtt szárnyú madár:

»Koporsónak testvére, börtönöm,

Ki épitett, ki fog ledönteni?

Mióta állsz, meddig fogsz állni még:

Ki űlt előttem e rideg kövön?

Ilyen martír, mint én vagyok,

Vagy egy haramja tán?

Itt hamvadott el csontja e helyen

Vagy látta még az isten szép világát?

Szép a világ, az erdők és mezők,

A bérczek és a rónaságok, a

Virágok és a csillagok… talán én

Többé nem is látom már ezeket,

Vagy oly későn, hogy akkorára

Még nevöket is elfelejtem…

Ha itt egy évig kéne lennem,

Hol minden percz egy örökkévalóság,

Hol az idő oly lassan ballag el,

Mint két mankóján a vén sánta koldus…

Egy évig? és ha tízig itt leszek,

Tízig vagy húszig vagy többig talán?

Jertek föl hozzám, ti halottak,

Kik egykor e helyen szenvedtetek,

Beszélgessünk egy keveset,

Tanítsatok meg, az időt

Hogyan kell itt eltölteni,

Jertek föl hozzám, ti halottak,

Talán én is halott vagyok már,

S a sírban álmodom… rosz álom…

Halott vagyok, kit élve

Temettek el…

Halott vagyok… már nem dobog szivem…

E reszketés, melyet keblemben érzek,

Beteg lelkem végvonaglása ez.«

Végtére megszűnt gondolkodni is,

Nem volt szivében és fejében

Sem érzelem, sem gondolat,

Ott űlt merőbben a szobornál,

S farkasszemet nézett az éjjel,

Melylyel megtömve volt a börtön.

Zsibbadni kezdtek tagjai,

Eszméletét kezdé veszítni,

Feje huzódott lefelé,

S ledőlt hosszában a kövekre…

Elájult-e? vagy elalutt?

Soká fekütt ott mozdulatlanúl,

Talán nem véve még lélekzetet sem;

-104-

Egyszerre, mintha lőpor által

Vetették volna föl, mikéntha

Égő vasat sütnének oldalához,

Fölugrott, s oly szívszaggató

Hangon, hogy a hideg falak

Utána jajdulának,

Ekkép kiálta föl: »Megállj… megállj!«

S kiterjesztette két kezét.

Soká, soká állott igy, azután

Lankadtan hullatá le kezeit,

Leroskadott ülő helyére,

Fejét keblére hajtá,

S két nagy könyűvel két szemében,

S oly hangon, mintha lelkét

Sohajtaná ki, ezt nyögé:

»Nem állt meg… elment… itt hagyott…

Mindennek vége van!«

Mi lelte őt? ki hagyta itt?

Minek van vége?… álmodott?

Nem álmodott, az nem volt puszta álom…

Valónak képtelenség,

S még is való!

A mint ott hosszában fekütt, előtte

Egy hölgyalak jelent meg,

Kiben rá ismert hitvesére,

Oda hajolt melléje,

Fülébe ezt sugá:

»Én már kiszenvedék,

Isten veled!«

S megcsókolá a férfi arczát,

S ez erre ugrott föl… midőn

Kinyíltak szemei,

Még látta kedvesét, de

Egy pillanatnál kevesebb alatt

Eltünt az, és a börtön, a mely

Világos volt, ismét sötét lett

Mint villámlás után az éjfél.

»Én már kiszenvedék, isten veled!«

Ismétlé a hallott szavakat,

»Ezt mondta édes hangja, melyet

Nem hallok én többé soha:

Én már kiszenvedék, isten veled…

Isten veled hát, lelkem lombja te,

Kit rólam lesodort a vész;

Ha téged elvitt, mért hagyott meg engem?

-105- Mit ér, mit ér az ilyen lombtalan fa?

S hová sodort el a vihar?

Hol foglak föltalálni téged

Habár elhervadottan is,

Hogy életemnek maradékát

Szent romjaidnál kisohajtsam!…

Nekem többé nem kell az élet,

Mert czélját elveszítém;

Te voltál czélja életemnek

Te általad s te érted éltem,

Szerelmem istenasszonya!

Te egy magad voltál valóság;

A többi? az emberiség, szabadság,

Ez mind üres szó, puszta ábránd,

Melyért bolondok küzdenek.

Te egy magad voltál valóság,

Szerelmem istenasszonya!

És én örökre elvesztettelek!

Föltúrhatom, mint a vakondok, az

Egész földet, nem foglak megtalálni…

Por lesz belőled, mint akárki másból,

Olyan por, mint a többi, nem különb,

És elvegyűlsz közötte, mintha

Növény vagy állat lettél volna csak.

De tűrném veszteségemet,

Békén türném ez óriási terhet,

A míg alatta megszakadnék,

Csak elbucsúztam volna tőle, csak

Egy szót mondhattam volna még neki,

Egy kis rövid szót… vége, vége van,

Az isten ezt sem engedé meg.

Milyen kegyetlen az az isten!

S a balga ember térdet hajt előtte,

Atyjának híja és imádja őt…

Zsarnok vagy, isten, és én

Átkozlak tégedet!

Ott űlsz az égi trónuson hideg

Méltóságodban érzéketlenűl,

Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok,

S uralkodol kevélyen, és naponként

Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek

Vérével ujra s ujra fested

Királyi széked kopott bíborát!

Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb,

A mint te megtagadtál engem,

Ugy tagadlak meg tégedet.

Egy rabszolgáddal kevesebb lesz,

Vedd vissza ezt az életet, a melyet

Mint alamizsnát dobtál le nekem,

Vedd vissza és add másnak ismét,

Hadd tengődjék most rajta más,

Nekem nem kell ez alamizsna-élet,

Elédbe vágom azt, hogy összetörjék,

Mint a haszontalan cserép!«

Ugy orditott a rab, hogy a sötétség

Megijedett és reszketett belé,

Ezt orditá, s veszett dühében

Fejét a falhoz vágta és leroskadt,

S a fal megkondult a rémes csapástól,

Mikéntha néki fájna az.

Ott fekszik a rab, zúzott homlokának

Alutt vérében a kövek felett,

Ott fekszik, és nem halt meg, és él!

Hozzá van nőve a keserves élet,

Hozzája nőtt letéphetetlenűl,

Miként lelkéhez a kínszenvedés,

Mint börtönéhez az örök sötétség.