Hogy szerette kürtjét! meg is érdemelte;

Nem csont-darab volt az, de tulajdon lelke.

Mit elméje gondolt, a mit szíve érzett,

Szózatos ajkával mindent elbeszélett.

Hol vidám hangja volt, hol pedig szomorú,

Tudott harsogni, mint az égiháború,

S tudott lágyan búgni, mint a kis madárka,

Ki utána csalja párját ágrul ágra.