Betyárok nélkűl nem szűkölködik hazánk,

De a legszilajabb betyár a mi Tiszánk,

Rakonczátlan legény, nincsen semmi módja,

Merre kedve tartja, arra van az útja.

Fél óra a medre Felső-Kis-Kálnótul,

De ha eszébe jut, neki-neki lódul,

És a szegény falun olyanokat ölel,

Hogy a dereka is csak ugy ropog bele.

Ugy kell neked, hazám! mért nem tanítottad,

Iskolába mért nem járattad folyódat?

De hogyan járatnál folyót iskolába,

Mikor ez alig van fiaid számára?

S attól tartok, hazám, hogy majd fiaiddal

Azon módon jársz, mint Tisza folyamoddal;

Mint ez környékének, ugy esnek ők neked,

S ezt tőlök még csak rosz néven sem veheted. –

Tisza mellett Kálnó; azért jövünk rája,

Mert Fegyveres Tamás residentiája.

Genialis egy kis falu… a mennyiben

Rajta a jó rendnek híre sincsen jelen.

Ugy állnak a házak, oly egyenes sorba’,

Valamint a mezőn a legelő csorda,

Egyik nyugatra néz, a másik keletre,

Harmadik, negyedik, isten tudja, merre.

A paraszt kunyhók a tehenek és borjak,

Köztök, mint ökrök, a közbirtokos urak…

Azaz csak házaik, engedelmet kérek,

Megbotlott a nyelvem; akarva nem sértek.

-119-

Se szere se száma Kálnón az uraknak,

Itt a faluvégen Latócziék laknak,

Tőszomszédságokban az öreg Gödördi,

Tovább Badallóék s a többi, s a többi.

Fegyveres Tamás úr háza a más végen

A tiszteletes-lak s templom közelében,

Homlokára írva: 1603…

Utána illenék: az újítást várom.

Csak hogy persze szörnyen hasztalanul várja,

Mert Tamás úr ennek rettentő barátja,

Semhogy újitólag kezeit tenné rá,

Inkább töstön-tőbűl azokat kivágná.

»Szentségtelen kezek soha se bántsanak,

Ti az idők által szentesített falak!«

Szól táblabíró ur lelkesedésébe’,

Ha javítást súg a rosz szellem fülébe.

»S miért javítanám? azért, hogy repedez,

Hogy ingó félben van? semmit sem teszen ez!

Hiszem azt az egyet, hiszem én azt szentül,

Ha apámra nem dűlt, unokámra sem dül.«

Négyszögű épület, majd egy hossza, széle,

Van elől középütt holmi tornácz-féle;

Itt szuszog a háznak érdemes gazdája,

Ha a délutáni álom borul rája.

A tornácz teteje torony, s óra rajta,

Mely az időt három oldalra mutatja:

Éjszak-,kelet- s délre; csak nyugat felé nem…

Rövid kis történet, tehát elbeszélem.

Az én táblabíróm és Latóczi Endre

Régi ellenségek, pörlekednek egyre,

S a boszút, ha kezök ügyére eshetik,

Egymás ellen teljes szívből elkövetik.

Latóczi Endrének nyugatra a háza,

S hogy ez az időnek járását ne lássa,

Tamás úr, követvén örökös boszúját,

Kivette nyugati óramutatóját. –

Jobbra a cselédház, az istállók balra,

Középütt egy almafa a nagy udvarba’,

Árva fa! ha egyszer gyümölcs téved rája,

Három következő esztendő megbánja.

Ha belépsz a házba, szent borzalom száll rád:

Meglátod az ó kort, hogyha még nem látád,

Régi karosszékek, régi almárjomok,

Az egyik roskadoz, a másik tántorog.

A vén bútoroknak talán a legvéne

Borbála kisasszony, Tamás úrnak nénje,

De van köztük új is, egy kis gyémánt láda:

A szép kis Piroska, Tamás úr leánya.

Az ebédlő terem egyszersmind képcsarnok,

Ott lóg fölakasztva a sok híres bajnok,

A kik a Fegyveres családból erednek,

Kiket a törökök annyiszor kergettek.

S immáron ismervén a háznak mivoltát,

Kivül is belül is annak állapotját,

Nehezen hiszem, hogy ideje ne lenne

Elkezdeni végre, mi történik benne?