Mit nekem hab! mit nekem vész!

Én nem félem haragát,

Kebelemnek pusztaságit

Száz vihar rohanja át.

Rajta! gyorsan evezőhöz,

Talpra, reszkető legény!

Bár toronynyá nő a hullám,

A túlpartra szállok én.

Éj borong ott, sűrü ködnek

Kétségbarna éjjele;

Lyány! temetve mindörökre

Légyen emléked bele,

Ki ez égő szerelemmel

Enyelegve játszhatál,

Ki hűséget esküvél, és

Oh! ki még is megcsalál.

Messze tűnnek már a partok,

Messze tűn a gyászvidék,

Hol szivemnek béke, csönde

Romhalomba dönteték.

Tűnjön is nagy messze tőlem,

Hogy ne légyen semmi jel,

Mely a multat, érzeményim’

Háborítni, költse fel.

Hah! mi kép leng a ködéjben?

Bájoló, mint a tavasz…

Szőke fürttel… kék szemekkel…

Hűtelen lyány, képed az!

Nincs tehát a nagy világon,

Nincs hely, csalfa szép alak!

Hol sebemre ír csepegjen,

Hol feledni tudjalak?