(Matthisson után németből.)

Nyugszik esti szürkület fátylában

A halk táj, s a berki dal kivesz,

Még csak itt, az agg falak körében

Egy tücsök busongva zengedez;

Csend lebeg le fellegetlen égről,

Lassan mén a csorda mezejéről,

És a fáradt földmives halad

Megnyugodni ős fedél alatt.

Itt az erdőkoszorús tetőkön,

Az enyészet töredékiben,

Hol reám a multból borzalom száll,

Bánat! e dalt néked szentelem.

Búval gondolom, hogy mik valának

Hajdanán e porló maradványok:

E tornyos vár állt fenségesen,

A hegyeknek szirttetőiben.

Ott, hol oszlopok sötét kövére

Bút susogva hajlik a repkény,

És a puszta ablak üvegén át

Csillog szomorún az esti fény,

Az atyának ott talán könyűje

Áldva perge bátor gyermekére,

Kinek hírsovárgó kebele

Vágyva néze harcznak ellene.

»Béke véled!« szólt az őszült bajnok,

Átövezve hősi karddal őt,

»Soha többé, vagy térj győzve vissza,

Érdemeld meg őseid nevét!«

És a nemes ifjunak szemébe

Rémítő láng szálla, arcza ége,

Rózsáknak virító kerteként,

Melyre bíbor hajnal hinte fényt.

És arszlánszivű Richardként harczba

Akkoron röpűlt a dalia,

S mint erdőnek a viharban, kellett

Ellenének meghajolnia;

S mint virágos partu ér szelíden

Szállt meg sziklavára teremében,

Az örömkönyűt siró atyát

És ölelve szép menyasszonyát.

Ah, gyakorta a szorongó kedves

Erkélyéről néz a völgy felé:

Vért, pajzs csillog estnek aranyában,

A paripa nyargal, híve jő;

Hallgatólag jobbját néki nyujtja,

S áll majd halványan, majd elpirulva,

De mi szende szemeiből szól,

Olyat Petrark’ s Sappho sem dalol.

Hol bagolyfészkek fölött terülnek

Durván összebonyolult füvek,

Ott a billikom vidáman csenge,

Míg a csillagok kiégtenek,

Terhesen vítt harczok diadalma

És a szent csaták szörnyű kalandja

Míg emlékezetben újra kelt,

Kedvvel tölté a zord hőskebelt.

Ó mi változás! most borzadályos

Éj takarja a dicső helyet,

S esti szél nyög búsan, hol erősek

Vígadának áldomás felett;

Ott magányos kórók lengedeznek,

Hol lándsát és pajzsot kért a gyermek,

Ha riadván a harcztrombita,

Csataménre pattant az apa.

Elhamvadtak a hatalmas csontok

Immár a borongó föld alatt,

Félig sülyedt kő alig mutatja,

Hol találták vég nyugalmokat.

Mennyi lett játéka a szeleknek!

Sírjaikkal emlékeik is vesztek,

A vitézkor fénytettei felett

Feledés űz barna fölleget.

Igy enyész az élet dicsősége

S hatalomnak álomképzete,

Igy merűl a gyors idő röptével

Égbe minden, a mit föld szüle:

Hamvveder, szánt az emlékezetnek,

Halhatatlanság-igérő ének,

Győztes főt koszoruzó babér,

S tett, a melyet ércz, márvány dicsér.

Minden, a mi bájol s vágygyal tölti

Itt a porban a nemes kebelt,

Eltűnt mint az őszi nap sugára,

Hogyha vész a láthatárra kelt.

Kik vigan ölelkezének este,

A korány arczukra már bút feste,

A barátság is, s a szerelem

Kéje vész a földről jegytelen.

-445- Édes szerelem, rózsás ösvényed

Pusztaság tövisével határ,

S te, barátság aetheri világa,

Egy rögtön vihar homályba zár.

Kábaság a hír, fenség, hatalmak!

A koporsók egyaránt takarnak

Éjbe büszke föld-uralkodót

S reszketeg fejü zarándokot.

(Pápa.)