Nos, fiúk, nem szólt a szarka

Házfödélteken?

Vagy ki álmodá meg, hogy ma

Vendégtek leszen?

De mi a kő! mért e hosszu

Méla bámulás!

H’sz én vagyok, ha nem csalódom,

Én és senki más.

Vagy feledve már talán a

Régi jó barát?

Nem hihetem, hogy reátok

Illenék e vád.

A szövetség, melynek szála

Minket összefont,

Áll, a mig csak vért bir a szív

És velőt a csont.

No de kissé meglepett tán

Jöttem, úgy-e bár?

Hja, öcséim, velem a sors

Furcsa tánczot jár.

Köztem s közte folyton folyva

Tart a háború,

S majd lenyom, majd, mint a pelyhet,

Végtelenbe fú.

De azért nem csüggedünk ám,

A ki lelke van!

Szembeszállok ő kelmével

Bátran, szilajan.

S tán ha látja sors komám, hogy

Csüggedés nem ért:

Egykor annál bőkezűbben

Nyujtja majd a bért…

Eh, de mit most okoskodni!

Csapjatok kezet;

Jó barát markába csapni

Kedves élvezet.

S mely bennünket ily váratlan

Együvé hozott,

Áldomással ünnepeljük

A pompás napot!

(Pápa.) -133-