Már ezt föl nem tettem rólad,

Szív barátom!

Te ugyan derék legény vagy,

A mint látom.

Oh te szív, te szív, te csalfa,

Háládatlan!

Szólj: ki véde annyi baj közt

Szakadatlan?

Sorscsapási buzogányok

Súlya ellen,

Mondd, ki őrze? mondd, ki óva?

Nemde mellem?

Lám, e mellnek bizton voltál

Rejtekében,

Bekeríte csontfalával

Bástyaképen.

S ím, hogy fordult most a koczka,

S a szerencse

Kis szeszélye víg ajakkal

Rád köszönte:

Mostan – ahha, háládatlan! –

Örömödben

Háborogva, zajgva tombolsz

Őröd ellen.

Égsz, dagadsz… alig hogy bírom

E keresztet!…

Mellemet majd meggyujtod, majd

Megrepeszted.

(Pest.)

-137-