Volnék bár sivatag bús szigete

A tenger közepének,

Hová ember, madár nem lépne be –

Csak tégedet ne ismernélek.

Volnék megdermedt jégsziklája bár

A messze föld végének,

Mit nem melenget lanyha napsugár –

Csak tégedet ne ismernélek.

Volnék bár a földöv homokja, hol

A nyári nap tüzének

Örök sugára égető pokol –

Csak tégedet ne ismernélek.

Volnék bár hallgató éjféleken

Átokvert kósza lélek,

Ki még koporsójában sem pihen –

Csak tégedet ne ismernélek.

Nem volna mérve oly nagy terhe rám

A kínnak, szenvedésnek,

Létem keresztjét jobban hordanám –

Csak tégedet ne ismernélek.

-179-

S még is, még is… nem volna életem,

Az örök üdvességnek

Magas helye sem tetszenék nekem,

Ha tégedet nem ismernélek.

(Pest.)