Megpendítem hónapok multával

Még egyszer szerelmi lantomat;

Még ez egyszer, egyszer és utószor,

Mert ezentúl hangot ő nem ad.

Nem pazarlom én többé leányra

Dalaimat, érzeményimet.

Érzéketlen bábok a leányok,

Szívet és dalt nem érdemlenek.

Nem beszél vak indulat belőlem;

Csendes elmém higgadt szózata.

Megszűnt már a vész, mely nem viszonzott

Szerelmem kinjából támada.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe,

Nem lebeg rajt szenvedély köde,

Mely előlem annyi szép virányt, de

Annyi puszta tájt is elföde.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe,

Jaj de mit lát, mit lát ott szemem?

Azt, hogy nincs már semmi szépet látnom…

Nincs barátság, nincs ott szerelem!

Egyedűl, e roppant nagy világtól

Elhagyatva, szeretetlenűl,

Máriusként, a ki számüzötten

Egy országnak omladékin űl.

Nem lehet, hogy én még ne szeressek,

És hogy engem ne szeressenek!

Bármily hideg a világ: szívem még

Nem fagyott meg, szívem még meleg.

Lesz leány még, kell leánynak lenni,

A ki éreztesse majd velem,

Hogy áldás az átkos élet, melyben

Van egy percznyi boldog szerelem!

(Pest.)

-238-