Itt, a honnan messze kell utazni, míg az

Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,

Itten élek én most megelégedéssel,

Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.

Falu kocsmájában van az én lakásom;

Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel,

Egy jó öreg ember benne a kocsmáros…

Áldja meg az isten mind a két kezével!

Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,

Soha sem volt ennél jobb gondviselésem.

Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,

És mindnyájan várnak én rám, hogyha késem.

Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros

Összekocczan néha jó feleségével;

No de a mint összekocczan, meg is békül…

Áldja meg az isten mind a két kezével!

-217-

Elbeszélünk néha a letünt időkről.

Hejh, régibb idői boldogak valának!

Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,

Alig tudta számát ökrének, lovának.

Pénzét a hitetlen emberek csalása,

Házát a Dunának habjai vitték el;

Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros…

Áldja meg az isten mind a két kezével!

Alkonyúló félben van már élte napja,

S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,

S ő reá, szegényre, a szerencsétlenség,

Ő reá mostan mért legtöbb gondot és bajt.

Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,

Mindig későn fekszik, mindig idején kel;

Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…

Áldja meg az isten mind a két kezével!

Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;

Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.

»Úgy van, úgy«, szól később: »jóra fordul sorsom,

Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.«

Én elszomorodva borulok nyakába,

S megfürösztöm arczát szemeim könnyével,

Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…

Áldja meg az isten mind a két kezével!

(Szalk-Szent-Márton.)