Mi az fölöttem? ég vagy sírbolt?

Igen, sírbolt, a melyben a föld,

Ez óriás koporsó fekszik.

És ott fejem fölött az a fény

A nap? vagy a sírbolti lámpa?

Igen, sírbolti lámpa, melynek

Bágyadtan pislogó sugára

Sötétségét a síri éjnek

Halvány piros-sárgára festi.

S mily hallgatás!… de, hah, mi zendül

A némaságnak közepette?

Madárszó vagy leánydal? Oh nem!

A férgek rágják a koporsó

Behunyt szemü, hideg lakóit.

Igen, behunyvák a szemek mind,

Melyekben egykor szerelemnek

S gyülölségnek szikrája lángolt,

S a melyekből oly undorítón

Nézett ki, mint a kéjleányok

A bordélyházak ablakából,

A gőg, irigység, elbizottság,

A megvetés, alázatosság.

Behunyvák a szemek, s hideg már

A szív, e kis pokol, a mely száz

Meg száz ördögnek volt tanyája,

Hol a bünök máglyája égett

Kihamvadatlan lángolással.

Hanem már mindeneknek vége,

Alszik már a becsületorzás,

Barát- s honárulás, s egyéb szörny,

S a mely őket nyomban követte,

A lelkiösmeret marása…

De ez nagyon régen halt már meg,

Az újabb kornak nemzedéke

Ismerte ezt csupán hiréből. –

Mindennek vége. Minden alszik.

Becsukva a szem. Hülve a szív.

Csak én magam vagyok még élő

A sírbolt roppant üregében,

S tünődöm, egy vendégre várván,

A késedelmező halálra.

Halál, mért nem jösz? félsz talán, hogy

Megbirkozom veled s legyőzlek?

Ne félj, nem az vagyok, ki voltam,

Ki egykor vakmerő kebellel

Daczoltam sorssal és világgal.

Bátran jöhetsz. Meg nem támadlak.

Hagyom magam. Erőtelen hang

Leszek. Te szélvész légy. Sodorj el.

(Pest.)