Varróleány a szeretőm,

Azaz hogy én őt szeretem,

Oly fennhangon kiáltja ezt

Vadúl ugrándozó szivem,

Hogy semmi kétség benne. –

Bolondos egy história talán;

De már egyéb nincs hátra:

Szeress te is, te szép varróleány!

Szép vagy, de szép orczáidat

Az ember addig nézi csak,

A míg nem látja sugarát

Lelked dicső villáminak.

Minden szavad egy villám,

Mely szem fényét ölő szikrákat hány;

Nem ismerem még párod

Az elmésségben, szép varróleány!

S azonkivűl hogy tündökölsz

Az elmésség sugáriban:

Ki oly könnyen megbukhatál,

Erényednek közhíre van.

Elmés vagy, mint az ördög,

S jó, mint az angyal… hogy ne hajtanám

Meg térdeim előtted,

Te szép, elmés, te jó varróleány!

Meghajtom íme térdemet,

Emelj föl engem szívedig;

Ennél följebb nem vágyok én,

Hisz ott a menny, a hetedik.

Itt várok térdepelve,

Ruházd a »szerető« czimet reám,

Vagy varrd meg szemfedőmet,

Ha nem szeretsz, te szép varróleány!

(Losoncz.)