Alacsony kis ház az én lakásom:

A tiéd magas, nagy palota

Jaj nekem, jaj én nekem, leányka,

Nem emelkedhetem én oda…

De miért ne egyesülhetnénk mi?

Én hozzám le mért ne hajlanál?

Le a völgybe tér a hegy patakja,

S az égről a nap a földre száll.

Igy, mint a nap földre száll az égről,

És a völgybe hegyről a patak:

Palotádból, lelkem szép galambja,

Szállj le hozzám, hogy birhassalak!

Én hiszem, hogy boldogabb lennél te

Itt lenn nálam, mintsem odafenn.

A magasban hűvös levegő van,

A tavasz legszebb a völgyeken.

Szép tavasz vár, ha lejösz, leányka,

Szerelemnek ékes tavasza;

Nem mulandó e tavasz viránya,

Mint az, melyet a május hoza.

A mezőkre jő az ősz és hervaszt,

A hol látja a virágokat.

Titkos, rejtett kert szivem szerelme,

A hervasztó ősz rá nem akad.

Kell-e e kert, lyányka, és lejősz-e

Hajlékomba?… szűk s kicsinke bár:

Oh azért megférünk benne ketten,

Mint fészkében a páros madár.

Jőj le, lyányka, nem törődöm azzal,

Ha ott hagyod minden ékszered…

Mért is volna rajtad ékszer? úgy is

Elhomályosítja azt szived.

(Szalk-Szent-Márton.)