(Költői verseny Kerényi és Tompával.)

Mint a szív az első szerelemnek titkát,

Rejti a kis kunyhót bérczek koszorúja;

Meg nem árt erőtlen szalmafödelének,

Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.

Szalmafödelét beárnyékozza hűsen

Susogó erdőség rezgő lombozatja,

Min magát a vígan fütyölő rigófaj

És a búsan búgó vadgalamb ringatja.

Mint a kergetett őz, fut le gyors futással

Kis patak magasról a völgy mélységébe;

Két felől virágok, mint kaczér leánykák,

Kandikálnak a víz fényes tükörébe.

S a viráglyánykákhoz jőnek az imádók,

Égő szenvedélylyel jőnek a vadméhek,

S élveznek szerelmet. Hejh, de sok megjárja!

Vízbehullás vége részeg örömének.

A nap és a szellő szánakozva nézi;

Levelet hajít le a szellő, számára,

És ha fennűl már ez életmentő sajkán,

Megszárítja szárnyát a jó nap sugára.

A hegyek tetőin duzzadó emlőkkel

Jár az anyakecske gödölyéi mellett.

Kikerűlt ettől s a vadméhektől mindig,

Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett.

-208-

S búgó vadgalamb és fütyülő rigófaj

Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre…

Önmagáról tudja e lak népe, milyen

Édes a szabadság tiszta levegője.

Nincsen itten rabság, nincsen itten urkény,

Mely parancsolatját mennydörögve adja;

Csak az égiháborúnak zeng koronként

Istentiszteletre buzditó szózatja.

És az isten jó, ő nem soká haragszik;

A dorgáló felhők torkait bezárván,

Újolag mosolyg… a megengesztelődött

Isten mosolygása: tündöklő szivárvány.

(Eperjes.)