Be szomorú az élet én nekem,

Mióta eltemették kedvesem!

Csak úgy lézengek, mint az ősz virága,

Mely minden szellő érkezésivel

Egy-egy megszáradt szirmot hullat el,

S mely csüggedt fővel kimulását várja.

A fájdalom gyakorta megrohan,

Mint éhező vad, mérges szilajan,

S éles körmét szivembe vágja mélyen.

Kiáltok a sors ellen átkokat,

A mely az embernek mennyet mutat,

Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen.

Legtöbbször csendes, néma bánatom;

Élek? nem élek? szinte nem tudom.

Jön és megszólít egy-két jó barátom;

Beszédeikre ritkán felelek.

Örültem egykor, hogyha jöttenek,

Most, hogyha mennek, szívesebben látom.

Gyakran bolyongok föl s le czéltalan,

Bolyongok, míg – azt sem tudom, hogyan? –

A drága kis lyány sirhalmához érek.

Édes remény tart ottan engemet;

Remélem, hogy majd szívem megreped.

Mért csalnak mindig, mindig a remények!

(Pest.)