Életem most egyetlen kivánság:

Megnyerhetni, lyányka, szívedet!

Néha mégis csaknem azt ohajtom:

Vajha ne szeretnél engemet.

Azt hiszem, hogy sorsom a tiéddel

Összekötni vétek volna tán;

Az enyém oly boldogtalan, oly bús,

A tiéd oly boldog, oly vidám!

Berekeszszem a szelíd galambot

Vérszomjas vadállatok közé?

Tengerekre, vészes tengerekre

A kicsiny sajkát vezessem-é?

Nem járnál-e ugy mellettem, lyányka,

Mint ott a galamb s a sajka jár?

Megbirnád-e a balsorsot? melyet

Én megbírok, mert megszoktam már…

Csak szeress te engemet, leányka,

Szenvedésim tudni sem fogod.

Nem borúl el soha én miattam,

Nem borúl el fényes homlokod.

Megkiméllek bánatomtól téged,

Mint a föld a napot, kedvesét.

Víg, derült ő, s ha lenyugszik a nap:

Akkor lesz csak szomorú, sötét.

(Szalk-Szent-Márton.)