Elnémult a fergeteg süvöltő

Hárfájának zordon éneke.

Nyúgott a táj, mint az arcz, mely küzdött

A halállal s már kiszenvede.

Oly szelid, szép őszi délután van!

Itt-ott látni csak kis felleget;

A viharból ugy maradt meg ez, mint

Bús időkből az emlékezet.

A faluknak bádog tornyait a

Nap sugári megaranyozák;

Délibábok távol tengerében

Mint hajók lebegnek a tanyák.

Áttekintek a nagy láthatáron,

Rónaság ez, völgy- és hegytelen.

Szívem is most ily végetlen róna…

Nincsen benne más, csak szerelem.

Szívem olyan tele szerelemmel,

Hogy terhétől csaknem elesik.

Ugy vagyok, mint a fa, melynek ága

Alig birja dús gyümölcseit.

Szívem így, megtelve szerelemmel,

Egy pohár, a mely csordultig áll…

Drága bor!… s ha a lyány porba önti?

Kár lesz… inkább idd ki te, halál!

(Szalk-Szent-Márton.)