Elkárhozástól félt szegény anyám,

S talán féltése nem alaptalan.

Tart tőle – s ebben igazsága van –

Hogy már régóta nem imádkozám.

Imádkozom hát; íme két kezem

Szent áhitattal összekulcsolom.

Hallgass meg engem, égi hatalom,

Hallgass meg engem, édes istenem!

Adj én nekem… hó, első a haza.

Hatalmas isten, népem istene!…

De kérni vajon mit is kellene

Hazámért, melynek annyi a baja?

Ezért csak egy, csak egy a kérelem:

Mely így, mint van, már nem sok évet lát,

Teremtsd egészen ujjá e hazát,

Hallgass meg engem, édes istenem!

És magamért? mit kérjek magamért?

Adj hát nekem szépséges szeretőt,

S a melyen majd meglátogassam őt,

Gyors paripát; aztán sok, sok babért…

Nem hogy fejemet ékesítse, nem,

De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom,

Csikóm legyen mivel jól tartanom…

Hallgass meg engem, édes istenem!

(Szalk-Szent-Márton.)