Még mit nem mondanak!

Hogy az én képzetem

Alant jár, magasra

Föl nem röpíthetem.

Lent jár a föld szinén,

Ha ugy tartja kedve,

Sőt a föld alá is

Van gyakran sülyedve;

Mint buvár, sülyed a

Mélységek mélyére,

A legmélyebb tenger:

A szív fenekére.

De ha mondom neki:

»Szállj a magasra fel!«

Felszáll s a légben, mint

Pacsírta, énekel!

S ha ekkor biztatom:

»Még följebb, képzetem!«

Vele a sasokat

Rendre megkergetem.

A sas mind elfárad,

De nem fárad ő el,

Egy utat kezd a leg-

Magasabb felhővel.

És a felhőknek sem

Társa ő sokáig,

Egyenest fölfelé

Tör az ég boltjáig,

És ha ekkor épen

Napfogyatkozás van:

Az elsötétedett

Nap mellett elsuhan,

Elsuhan mellette,

Egyet pillant rája,

S megkerűl a napnak

Elveszett pompája.

És az én képzetem

Még ekkor sem pihen,

Hanem a legfelső

Csillagzaton terem,

S ott, hol már megszűnik

Az isten világa,

Uj világot alkot

Mindenhatósága. – –

(Pest.)