Messze vándoroltam, elhunyt édes lelkem,

De mindig, mindenütt, a hol jártam-keltem,

Bánatos emléked, mind egy sötét fátyol

Huzódott utánam sirodnak halmától.

Visszajöttem hozzád. Csókot nem adhattam

Nyájas üdvözletül; mélyen vagy alattam.

Lehajtom fejemet árvafűz módjára,

Nem lágy kebeledre, de kemény fejfádra.

Játszanak ujjaim, nem szőke hajaddal,

Tán már hamvaidból sarjadt fűszálakkal;

És hallok suttogást, nem kedves ajkadét,

Hallom csak suttogni a temető szelét.

Ekképen merengek sírod csendes halmán,

A lefolyt időre nyugottan gondolván.

Nyugott már kebelem. Fájdalmam szélvésze

Kitombolt, elzúgott, megszűnt, elenyésze.

Alvó tenger a mult. Halálod a kőszirt,

A melyen reményim sajkája kettétört,

Ez a durva kőszirt most már olyan szépen

Áll a látkör végén a kék messzeségben;

És állani fog az szemem előtt váltig.

Szívemen lesz képed, Etelkém, halálig!

Függni fog szívemen képed, mind domború

Sirodnak fejfáján e hervadt koszorú.

(Pest.)