Szent a költő lantja,

A föld működését

Csillagtáborából

Őrszemekkel néző

Isten adománya;

Ő beszél a rezgő

Húrok énekében,

Majd vigasztalólag,

Majd pedig fenyítve,

Mint a nép erénye

Elvetett magvából

Vagy konkolyt arat, vagy

Tántorodva lép a

Nemesebb törekvés

Tiszta ösvényéről

A lealjasúlás

Iszapos gödrébe.

Szent a költő lantja,

És nekem nagyon fájt

Látnom, hogy van olyan

És hogy nem kevés van,

A ki e szentséghez

Nem fél vakmerően

Nyúlni szennyes ujjal,

S hogy csak fényes álarcz

Sok költő beszéde,

Mely sötét szivének

Foltjait takarja.

Szebb örömeimnek

Napja volt azon nap,

Melyben a te kebled

Rejtekébe láttam,

S láthatám, hogy benned

Egy a költő s ember,

Hogy dalod s dalodnak

Kútforrása, szíved,

-200- Tiszta egyaránt, mint

A nap és sugára.

Bizalommal adtam

Kezemet baráti

Szoritásra, és te

Vissza nem taszítád;

S ha Etelka meghűlt,

Szíve ott alant nem

Porlanék a sírnak

Hold- és csillagtalan

Éjjelében: ah, ugy

Tán nem csak barátod

Lettem volna egykor.

Megtörtént!… a multat

A jelen keserve,

A jelen siralma

Vissza nem teremti.

Enyhítsd legalább te,

Enyhítsd a barátság

Balzsamolajával

Veszteségem sebjét,

És ne bánd, ha olykor

Elmerengve csüggök

Bámuló szemekkel

Hitvesednek arczán,

Oh ne bánd, barátom!

Hamvadó testvére,

A szegény Etelke

Elvesztett vonásit

Keresem csak ottan;

S ha lelek közűlök

Bárminő kevést is:

A remények eldőlt

Tündércsarnokából

Szent ereklyeképen

Tartom emlékimnek

Drága kincstárában

S őrzöm a felejtés

Eltörlő kezétől,

Mint a megfagyástól

Őrzi a világot

A meleg verőfény.

(Pest.)