Rövidre fogtam a kantárszárat,

Régóta fut a lovam, kifáradt,

Szájában tajtékos a zabola,

Sarkantyúmtól véres az oldala.

Egy gondolat kergetett engemet,

Ha galambom az enyim nem lehet,

Mint hegyes nyílvessző a madarat,

Úgy űzött engem ez a gondolat.

Lassan, lassan, jó lovam, lassan járj,

Ez a rosz gondolat elmaradt már,

Egy kökényfa bokrában megakadt,

A bokor tüskéi közt szétszakadt.

Kökényszemeket szerettem hajdan,

De szerencsés ezekkel nem voltam.

Most fekete szem tőrébe estem,

Ennél tán majd megsegít az isten.

(Koltó.)