»Te éretted harczolék, szabadság,

S lánczra verve lábam és karom…

Világosság, téged szomjazálak,

S mint vakandok, föld alatt lakom…

Mikor üt a megváltás órája,

Mikor üt a boldog óra már,

Melyben ujra szabad léget szívok,

S újra rám sütsz, fényes napsugár?«

Lenn az élők nagy koporsajában,

A börtönben, így sóhajt a rab,

S már, az isten tudná, hányadikszor,

Hiszen olyan régi, régi rab!

Vagy tán még csak egy pár kurta napja,

Hogy a sírnak testvérébe bujt?

Nagy müvész a fogság szenvedése,

Minden órát századokra nyújt.

Nem napok, nem! évek folytak el már,

A mióta ide vettetett,

Hosszu kínos évek, mik fölvésték

Homlokára sötét nevöket.

És fejét már régen a szegény rab

Bilincsével zúzta volna szét,

De egyetlen társa, a reménység,

Megragadta fölemelt kezét…

A reménység, hogy ő még szabad lesz!

Múljék itt bár éltének fele,

Hátralévő megmaradt felét az

Édes szabadságban tölti le.

És ezért várt, és ezért nem zúzta

Bilincsével szerteszét fejét,

Várva várt, s a lomha évek száma

Feje fölött meggyülekezék.

-347-

S jön a végén e hollóseregnek,

Végre jött egy szép fejér galamb,

Jött a drága hírnek meghozója,

Hogy utószor van ma ott alant.

Nyílik, nyílik ím a börtönajtó,

Leveszik kezéről a vasat…

Fölsikolt és összerogy… örökre…

Örömében szíve meghasadt.

(Koltó.)