Türelem, te a birkák s a

Szamarak dicső erénye,

Tégedet tanuljalak meg?

Menj a pokol fenekére!

Hogyha mint koldús járod be

A földet s kérsz menedéket:

Kérj akárhol, csak ne tőlem,

Szívem nem fogad be téged;

S ha bejárod, mint hódító,

Diadallal a világot:

Lesz egy szikla, s ez szivem lesz,

Melyre nevedet nem vágod.

Türelem, kicsépelt szalma,

Melyet a bárgyú világnak

Telt kalászokként árulnak,

Kik magodból jóllakának;

Te üres fazék, melyből a

Macska a tejfölt kiette,

S a szakácsné most szájtátva,

Fejcsóválva áll mellette.

Türelem, te… nem tudom, mi?

Mint gyülöllek, mint utállak!

Mert ahol van kezdeted, ott

Vége van a boldogságnak.

Oh a föld boldog lehetne,

Hogyha rajta te nem volnál,

S míg te rajta lészsz, mindaddig

Megmaradunk a nyomornál.

El veled, te élet átka,

El veled, le a pokolba!

Nyeljen el, ki rút pofádat

Erre a szép földre tolta!

(Pest.)