Kopogtatának. Kérdém: ki van ott?

»Leány«, felelt kinn, a ki kopogott.

‚Leány? ah, úgy bocsánatot,

Ajtómat meg nem nyithatom;

Mit szólna majd menyasszonyom,

Ha megtudná idővel,

Hogy hölgyet fogadék el,

Mint vőlegény is… mert házasodom.‘

»Épen azért jövék«, felelt megint

Szomoru hangon a lyány odakint,

»Épen azért jövék;

Nyiss ajtót, áldjon meg az ég,

Számomra csak kinyithatod,

Én régi szeretőd vagyok.«

‚Mit? régi szeretőm? ugy annál

Kevésbbé jösz be, bármiként akarnál.

Aztán nekem nincs régi szeretőm;

Rútul hazudtam, a midőn

Leánynak azt mondám, hogy szeretem…

Az csak költői szalmaláng vala,

Mely született s ellobbana.

Ez bennem a legelső szerelem,

Büntessen isten engemet, ha nem!‘

»Senkit sem szeretél? az nem lehet,

Egyet szerettél, egyet, engemet;

Ereszsz be, én múzsád vagyok,

Vagy még most is hiába kopogok,

Midőn megmondám nevemet?«

‚Te vagy, galambom, kedves múzsám?

Miért nem szóltál? jer be hozzám,

Jer, nyitva ajtóm és karom,

Ölelj meg, édes angyalom!

Igen, te voltál az egyetlen,

A kit szerettem eddig életemben,

-308- S szeretni foglak síromig,

Te drága szép leány, a kit

Mellém a jó sors rendele,

Hogy légyen egy lény, melynek kebele

Hiven ver értem akkor is még,

Midőn a mondhatatlan inség

Korában elhagy az egész világ.

S ugy lett. Az árva ifjut elhagyák

Baráti, ismerősei.

Te nem tudád csak őt felejteni,

Te voltál hű vigasztalója, társa,

Mig tartott hosszu, kínos bujdosása.

És mostan téged én feledjelek,

Kihez csatolnak oly szent kötelek?

Nem, nem, örökre itt maradsz szivemben,

Ez a sziv nagy, megfértek benne ketten,

S hiszem, tudom,

Hogy egymás mellett békességben éltek,

Mert hisz te és menyasszonyom

Testvérek vagytok ti, édes testvérek:

Együtt születtetek az égben,

A csillagok legszebbikében,

S onnan le együtt szálltatok

Szivárványból szőtt szárnyakon

Egy szép tavaszi hajnalon,

Hogy engem boldogítsatok!‘

(Pest.)