Megtépve, megcsufolva,

Sivatag közepén,

Magában áll a zászló,

Melyet szolgálok én.

Nagy és hosszú vihar volt,

Mely rajta ennyit tépe,

De, bármint meg van rontva,

Még most is látszik csonka

Szárnyán az isten képe.

És e szent jelnek egyre

Gyérülnek hívei,

Bálvány elébe mennek

Térdet, főt hajtani.

Hadd menjenek! nem méltók

Egy sorban állni vélünk.

Ha a fecskék ledérek

S éghajlatot cserélnek,

Mi sasok nem cserélünk.

Mily varázshatalmú e

Diszetlen csonka jel!

A legdicsőbbek érte

S alatta haltak el.

Mutatja ez, mutatja,

Hogy az igazság itt van,

S ez isten oltáránál,

Bár a világ odább áll,

Megállok a siriglan!

(Szatmár.)