Ezer ölre vagyok idelenn a

Föld ölében,

Hol az ősi örök éj tanyázik

Vadsötéten.

A kis lámpa reszkető sugára

Félve néz a zordon éj arczára,

Mint a sasra a galamb.

Ezer ölre a virágoktól s a

Napvilágtól,

Ezer ölre! tán már a pokol sincs

Innen távol;

Vagy már benn is vagyok a pokolban?

Benne, mert a sátán háza ott van,

A hol az arany terem.

Bányaszellem, sátán, kincs királya,

Mit adsz értem?

Mennyit adsz, ha szívemet te néked

Eligérem?

Alkudjunk meg, jöszte, bányaszellem,

Most ez egyszer volt lejőni kedvem,

Vagy látsz többé vagy soha. –

Vártam, vártam, és hiába, mert a

Kincs királya

Benn maradt a sziklák tömegében

Ki nem álla.

S mért nem állt ki? miért nem jelent meg?

Csak azért, mert tudta, hogy enyelgek,

Hogy szivem nem eladó.

Nem, szivem nem eladó, e szívnek

Nincsen ára,

Nem megy az be a hatalmasoknak

Kincstárába…

Széjjelosztom én a szegénységnek,

Kik kunyhóban és útfélen élnek,

Köztök ingyen osztom szét.

(Nagy-Bánya.)