Röpül az úti por, dobog a föld, nyargal

A bőszült paripa egy szegény lovaggal.

Kihányta nyergéből a ló a lovagot,

De hajh a kengyelbe akadt egyik lába…

Talppal az ég felé, iszonyú állapot,

Fejével pedig ott lenn a föld porába’,

A fakó port söpri fekete fürtével,

S köveket pirosít homloka vérével.

Csak ugy vagyok, mint e szerencsétlen lovag,

Kit szilaj paripa hurczol maga után,

Hurczol engemet az eszeveszett harag,

Még agyvelőmet is széjjelloccsantja tán.

Bár csak szétszakadna boldogtalan fejem,

Ugy is kopár föld az, nem süt a nap rája,

Csak sötét gondolat, a mi benne terem,

Sötét gondolatok tövise, dudvája.

Szeretem rózsámat, mint az isten maga,

Ki őt teremtette leányok gyöngyének.

Az ő nekem, a mi a csillag az éjnek,

Szeretőm a hűség tündöklő csillaga.

Köd ereszkedett rád, csillagom világa,

Köd ereszkedett rád, be halovány lettél!

Kértelek apádtól, kértelek hiába,

Nem kaptam egyebet hideg feleletnél.

-306-

Elűztek tőled, szép paradicsomkertem,

De nem angyal, a ki ott őrt áll előtted;

Ne félj, nem örökre váltunk el! te érted

Még többet is merek, ha már annyit mertem.

Elvittelek volna, mint nap a harmatot,

Mint az esti szellő a rózsalevelet,

De most, mint a nyílvesszővel a zaklatott

Megsebzett oroszlán, ugy megyek el veled!

(Erdőd.)