Fiú valék még, iskolás fiú,

Tizenöt éves; és az iskolázás

Rám nézve nyűg volt, nagy, nehéz nyüg, a mely

Rajtam napestig szomorún csörömpölt,

S még álmaimból is föl-fölriasztott.

Lerázni vágytam e nyügöt magamról,

Lerázni vágytam minden áron azt,

Már akkor, akkor ugy szerettelek,

Olyan világ-fölgyujtó szenvedélylyel,

Mint most szeretlek, drága szent szabadság! –

Gondolkodám a mód felől: miként

Szakíthatnám le rólam a bilincset?…

Szinészek jöttek, s elhatározám

Közéjök állni és elmenni vélök,

El, habár a földhöz-ragadt nyomor

Mind két kezével átölelne is,

Habár apámnak átka és anyámnak

Könyűi lesznek útitársaim,

Csak hogy szabad, hogy független legyek.

S elmentem volna, ámde megtudá

E lázadó szándékomat tanítóm,

S az indulásnak napján elfogott,

És rám csuká szobámnak ajtaját,

S rab voltam, míg a színésztársaság

Határunkon túl messze, messze járt.

Sirás, könyörgés, lárma, mind hiába!…

Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész,

De hogy maradni kényszerítenek.

A kényszerítés égett lelkemen,

Mint a görögtűz, olthatatlanúl.

Itt tettem első esküvésemet,

Nagy és szent esküt mondék börtönömben

Hogy életemnek egy főczélja lesz,

S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.

S ez eskü most is olyan szent előttem,

A milyen volt az első pillanatban,

S verjen meg engem a hatalmas isten,

Verjen meg még a más világon is,

Ha valaha ez esküt elfelejtem!

(Pest.)

-293-