Fölszedtem sátorfám és világnak mentem. –

Homályos sejtések munkálódtak bennem,

Hogy, ha elindulok, találok valamit,

Találok, hanem a sejtés nem mondta: mit?

Még azt se mondta, hogy mely táj felé menjek?

Csak azt mondta: menjek, menjek, ne pihenjek.

Én e benső szónak engedelmeskedtem,

S az apai ház ugy elmaradt mögöttem,

Mint az álom a fölébredt ember mögött,

Apámhoz, anyámhoz még csak hírem se jött.

Apám s anyám pedig búbánatba esék,

De a jó szomszédok őket fölkeresék,

S vigasztalásukra voltak ilyenformán:

»Soh’se búsuljanak Sándor fiok sorsán!

Ilyen istentől elrugaszkodott gyerek

Az aggódást ingyen sem érdemeli meg.

Viszi, mig viheti, végre pedétiglen

Fölakasztják, a mit adjon is az isten,

Mert nem vagyok mai legény a világban,

De kicsiny mását sem láttam gonoszságban.«

Öreg szülőimet ekkép vigasztalák,

Szegény jó anyámmal fölfordult a világ,

Rá borúlt fejjel az ágy szélére, s ottan

Elveszett fiáért sírt szíveszakadtan.

Édes apám csak egy-két könnyet hullatott,

De azután annál többet káromkodott,

Kiczifrázta, mint a szűcs a remek-bundát,

S kegyetlen haraggal ime szókat mondá:

»Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon!

Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon.«

Híre ment e szónak, hozzám is elére,

Nem is tettem lábam apám küszöbére,

Mert nagyon jól voltam én annak tudója,

Hogy igéreteit ő híven lerója.

Kedvem kerekedett beszólni sok ízben

Öregeimhez, de biz én be se néztem,

Csak akkor, hogy már megleltem a valamit,

Megleltem, megleltem, két ország tudja: mit.

Tudni való dolog, hogy nem lőtt meg apám,

Mikor azután az ajtót rájok nyitám;

Olyat örűlt, hogy a szíve is fájt bele,

Soha sem volt szívvel igy teli kebele,

S bezeg nem mondja most, mint egykoron tevé

Bezeg nem mondja, hogy beszennyeztem nevét,

Hát a jó szomszédok? ők most ezt beszélik:

»Mondtam, szomszéd uram, mondtam én mindétig,

Ne bántsa a fiát, a szerencse fordul,

Derék ember válik abbul a Sándorbul!«

(Pest.) -301-