Ilyen óriást, mint

Én vagyok, ki látott?

Ölembe tartom az

Egész mennyországot!

Borúlj rám, borúlj rám,

Édes mennyországom,

Felhőtlen szép egem,

Fényes napvilágom!

Istenem, istenem,

Miért is teremted

Olyan parányinak

Az emberi keblet?

Boldogságom nem fér

Igy egészen belé,

El kell tékozolnom,

El kell sírnom felét.

Megjövendöltem én,

Hogy boldog leszek még,

Hogy a bú nálam csak

Átutazó vendég.

Elmentél, messze is

Jársz immár, búbánat,

Csak eredj! képpel sem

Fordulok utánad.

Nézd, kedvesem, nézd, a

Nap még le sem mene,

Még is már javában

Szól a fülemile.

De hiszen ez nem is

Madár danolása,

Hanem csókjaidnak

El-elcsattanása.

Mint szelíd tavaszi

Eső a rónára,

Ugy hulldogál csókod

Ajkamra, orczámra,

Mindenik cseppjéből

Egy-egy virág terem…

Csókzáporos tavasz!

Virágos szerelem!

(Szatmár.)