Azt hittem, hogy szemembül a sors

Örökre számüze,

S ismét pillámon vagy, sötét

Fájdalmak fényes követe!

Alig vidultam a boldogság

Nyájas napsúgarán,

Ismét felhő takarta el,

Mely önti záporát reám.

De nem, nem zápor ez; csak egy könny.

Egy könnycseppecske csak,

És még is kínosabb talán,

Mint volna egy egész patak.

Oh sírtam én már, sokat sírtam

Miattad, szerelem,

És siratálak tégedet,

Szegény pusztúló nemzetem;

De ennél keserűbb könyűt még

Nem ejtettem soha,

Sem érted, égő szerelem,

Sem érted, hamvadó haza.

E könny, mint a tüzes vas, mint a

Pokolnak lángja süt…

Irtóztatón, irtóztatón

Orromba ment a pipafüst!

(Szatmár.) -324-