Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott

Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?

Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember.

Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:

Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,

Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,

Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?

Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába s iparkodj’

Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.

S ha feledél engem? ha barátod volna feledve?

Dejsz ugy öcsém, veszsz meg, kívánom tiszta szivembül.

Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,

Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába aczéllal

Vágtál életen át múlás nélküli betűket;

Hát én? én nevemet karczoltam volna homokba,

Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?

Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább,

Hogy rosz verseim is vannak, mint hogy te feledtél.

Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni.

Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb,

Lásd, nekem úgy illik (s oly jól esik!), úgy-e lemondasz

Róla, ha én kérlek? – Hah, már is látlak ugorni,

Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát

A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát

A papíron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök…

Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal

Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb

Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen

Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat

Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van,

Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra

És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. –

Drága komámasszony, kegyedet kérem meg aláz’san,

Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha

Még eztán sem fog nekem írni az ilyen-amolyan.

Irjon mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről

Ir röviden, haragudni fogok majd hosszu haraggal.

El ne feledje a barna Laczit s a szőke Julist, e

Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, a melynek

Rózsáin szemeim sokszor függének, a míg a

Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét?

És a csonka torony, mely a harczoknak utána

Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével,

S várja jövendőjét, mely lábát rá teszi, s akkor

Összeomol, mint a koldus, ha kikapja kezéből

A mankót a halál… áll még a gólya fölötte,

-325- Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?

Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni.

Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek

Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni:

A veletek töltött kor tette szivemben örökké.

S jártam azóta magas fényes paloták körül, a hol

Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak…

Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben

Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! –

Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?

Most veszem észre, hohó! mind, a mit mondtam, hazugság,

Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni

A nótáros urat, hogy… hogy… hogy majd beszerezzen

Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép

Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni idővel.

Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom,

Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet

Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta

Századik édes apám eladá vagy meg se szerezte.

S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell.

Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok,

Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés

Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának,

Nem pedig én nékem! pusztán a gondolat is már

Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe,

És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha

A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába

A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho’ vezesse.

Nem a tehertől fél, a melyet húznia kell majd,

Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását.

És a mit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,

Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel

S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel,

Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta

Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét.

Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében

A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – –

Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne

Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél

Képzeletem százrétü vitorlájába belé fújt,

Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part,

S ringat habkarján a látkör nélküli tenger,

És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a

Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam

Harsány hymnusodat, százszorszent égi szabadság!

(Szatmár.) -326-